Könnyekben ázott arcom és ingem,

Elárultak azok, mind kiben hittem.

Könnyeim folyása barázdát éget,

Lelkem már megtört, jelzi a véget.

Nem akartam mást, csak szeretetet adni!

Békében élni és boldogságban halni.

Nem volt elég nektek, a vesztem akartátok.

Ami belőlem lett, mind a ti hibátok!

Elvettétek álmom és mindent, mire vágytam!

Hol szerelmet kerestem, csak nyűgöt találtam.

Nyűgöt, hisztit, drámát és szenvedést,

Én békét adtam volna, de ez nektek kevés!

Hol célba ért a szavam, abban sincs köszönet!

Mert más karjában leltek, megnyugvást, örömet.

Jó voltam bármire? Bohócnak talán!

Kellettem bármikor, szívből, igazán?

Most megkapjátok mind, kit teremtettetek!

Kacagva nézem majd, sanyarú végetek.

Ha erre van igény, hát megkaphatjátok!

Rátok gyújtok erdőt, házat s világot.

A poklot kell megélnem, hát rátok is ezt hagyom.

Bennetek sem volt egy fikarcnyi irgalom.

Hülyének néztetek és kacagtatok rajtam!

Vártátok, hogy legyek az, ki nagyon nem akartam.

Most először látok, tisztán és igazán,

Ráleltem az útra, észrevettem hibám,

Sanyarú sorsomat nem siratom többé,

Ború és vidámság egyszerre vált köddé!

A bosszú mi hajt, mert régtől kijár nekem.

Mit elvettetek tőlem, duplán visszaveszem!

Hol eddig vigasztaltam, most könnyben fogok úszni,

Titeket sem zavart, hogy láttok elpusztulni!

Nem sírok már többé, egy bohócnak nem való,

Leszek kire vágytok, egy bosszúszomjas tahó!