Hogyan alakul ki annyi sejtünk, hogy a bennük lévő örökítőanyag több mint százszor elérne a Napig? Hogyan „agyasodunk” ? Tényleg vannak „csupahát” és „csupahas” embriók? Kinő újra a szalamandra lába? Vannak olyan sejtek, amelyek mindig elhalnak, pedig semmi nem romlik el bennük? Mindezen kérdésekre megtalálják a választ kötetünkben, a Fejlődésbiológia I. című könyvben.
A fejlődésbiológia egyszerre tartozik a legújabb és a több évezredes tudományágak közé. Gyökerei, sőt szakkifejezései sokszor az ókorig visszavezethetők, hiszen a tudományok közül a legtöbb atyával fémjelzett embriológia múltja is eddig követhető.
Modern arculatának kialakítása a tizenkilencedik század végén kezdődött, s ennek az időszaknak a kísérletei már tankönyveink szerves részét alkotják. Az akkor „vadonatúj” genetika művelői még nem is álmodtak arról, hogy a tulajdonságok kialakulásának hogyanjára is fény derülhet. A molekuláris biológia csak a huszadik század ötvenes éveiben kezdte diadalútját, a hetvenes évekre ért el oda, hogy a tulajdonságok kialakulásának mikéntje homloktérbe került, és megszületett a közel kilencven éve megjósolt új tudományág, a FEJLŐDÉSBIOLÓGIA. Az „újszülött” hamar továbbfejlődött, és többet is tett, mint embriókat tanulmányozott: visszaszervesítette az evolúciót sokáig elveszett testvérei, az embriológia, a genetika, a molekuláris biológia (anatómia, paleontológia stb.) mellé, összegyúrta a biológia ágait.
Beteljesült hát a jóslat is, amelyet Roux az 1890-es években tett: eljön az az idő, hogy mindent a biológiában a fejlődés szemüvegén át nézünk, és mi sem természetesebb, mint hogy mindezt az evolúció fényében sütkérezve tesszük.
