Bizik Péter Károly

Üdv néked kedves vándor, akit szándékosan vagy véletlenül ide terelt a sors. Engedd meg, hogy pár mondatban bemutassam magam, valamint az én kis világomat ebben a bevezetőben. Előre szólok, nem lesz egyszerű kiigazodni rajtam. Ne aggódj! Később, amikor felépülsz a felismerés okozta sokkból és jobban megismersz, megérted majd, amit üzenni szeretnék. Felkészültél? Akkor vágjunk bele! Valamikor a XX. század utolsó harmadában születtem, egy Budapest melletti kisváros békés szocreál szülészetén. Nagyon várhatták már az érkezésemet, mert egy héttel a világrajövetelem előtt ünnepi díszbe öltöztették az országot. (Persze azok, akik nem kedvelnek, próbálják a dolgot elkenni és azt híresztelik, hogy valami államalapítás meg „elsőszentpista” jobb keze van a dologban, de ne higgy nekik.) Viszonylag csendes, polgári gyermekkoromhoz csak annyit tennék hozzá, hogy a pletykákkal ellentétben, volt gyerekszobám. Kisiskolásként nagyon érdekelt a természet. Tanáraim szerint képes voltam összehordani tücsköt-bogarat. Ez a helyzet a mai napig nem változott. A felmenőim, látva a kihasználatlanul vergődő kapacitásaimat, szent céljuknak tekintették, hogy valamely művészeti ággal lekössék azt. A baj csak az volt, hogy egyikben sem találtam meg az „örök szikrát”. Rajzoltam, de a képek inkább kisplasztikák lettek az állandóan összegyűrődő papír miatt. Szobrászkodtam… Na ezt hagyjuk. (Néhány „alkotásom” még megvan. Így öregebb fejjel nézve hasonlítanak Dali képeire. A gyermekeim, ha jó napot akarnak maguknak, előveszik őket. Ilyenkor nagy a röhögés). A zenei vonal már jobban illett hozzám, nyűttem a vonót rendesen és még vihettem is volna valamire, ha… De hát az ember vagy rendesen csinál valamit vagy sehogy. A zene szeretete azonban örökre megmaradt. Miután az őseim látták, hogy reménytelen eset vagyok, az átnevelésemre irányuló projektet egy fáradt kézlegyintéssel feladták. Viszont, amire a rajzolás közben rájöttem, az a papír felhasználásának egy másik formája… Fújj!!! nem arra gondoltam! Hanem arra, hogy ha betűket formázok és szépen egymás mellé rakom őket, akkor előbb-utóbb valami írás féleséggé állnak össze. Először nem tudtam mit kezdeni ezzel a dologgal, féltem tőle, rejtegettem, nehogy kinevessenek érte. De aztán megmutattam másoknak is. A fogadtatás vegyes, a visszajelzés pozitív volt. Ez főleg a rájuk kapott érdemjegyekben mutatkozott meg. Eltelt néhány év, más elfoglaltságaim miatt az írás is a háttérbe szorult. Néha előkerült (kőműves blues, WC falfirkák és egyéb írások formájában), de ezek emlékét mára már jótékony homály fedi. Jött a családalapítás, majd a többi – ma már - unalmasnak tűnő elfoglaltság. Munka, munka, munka és még több munka. Az írást, a művészetet és a világ csodáit meghagytam másoknak, egészen addig… Míg egy szép nap Isten tervei szerint, egy professzor és Johann a villanyszerelő addig-addig barkácsoltak a szemem javítása érdekében, amíg sikerült nekik teljesen elba(rkácsol)ni azt. Nem részletezem, milyen érzés az idővel versenyt futva mindent megnézni, megtapasztalni a világ eddigi lényegtelen dolgairól úgy, hogy tudod ezek a dolgok nemsokára végleg a sötét martalékává lesznek. Na jó, elárulom, de csak neked. Képzeld el, hogy egy barátságos péntek reggel, forró kávét szürcsölgetsz, kedvenc pizsidben és a rádió reggeli műsorát hallgatod. Nincsenek gondjaid, nem sürget senki, épp azon agyalsz, hogy hova menj jövőre nyaralni. Aztán arra leszel figyelmes, hogy már nem a zene szól, hanem egy idegen, érces hang azt olvassa a hírekben, hogy „…az 5000 km átmérőjű aszteroida három óra múlva becsapódik és mindenkinek nyenya. Ja és ezt már egy éve tudjuk, csak elfelejtettünk szólni. Ezért elnézést kérünk, a felelősöket hétfőn megkeressük, kivégezzük stb…” A legtöbben ilyenkor felpattannak és pánikhangulatban keresik a legközelebbi nagyáruházat, hogy még a tömeg előtt elhozhassák az utolsó „lapostévét”. Néhányan a hírt hallva összeomlanak, sírnak. Páran gödröt ásnak és okmányaikkal a foguk között belefekszenek. csak a könnyebb azonosítás érdekében. Itt jössz Te (ill. Én) a képbe. A csoporton kívüliek, a „mindenki” egy százaléka, a másként gondolkodók. A többség szerint: …” A hülyék.” Lassan leteszed a bögrét, - vigyázva arra nehogy kilöttyenjen a tartalma – kikapcsolod a rádiót, ami újra az unott zenéket játssza. Azon töröd a fejed, hogy ha esetleg túléled, hogyan folytatod majd az életedet tovább. Nem hisztizel, minek. A szitu adott, itt már nem az a kérdés hogyan kerüld el, hanem az, hogy hogyan viseled el. Kicsit zavaró, hogy nincs sok időd vacakolni a ruha kiválasztásával, a cipő bekötésével, de ha vége, legalább nem meztelenül állsz a menyország kapujában. Ha átvészeled, akkor pedig nem lesz senki, aki megszólna miatta. Én így tettem. Kihasználtam a rendelkezésre álló rövid időt és mindent előkészítettem a nagy BUMMra. A dolgot igyekszem nem tragikusan kezelni. Persze nem mindig sikerül. De most befejezem, beszéljenek az írások a továbbiakban… Köszönöm, hogy végig olvastad (hiszen eljutottál idáig).Jó szórakozást!!!