A labirintusok a különböző kultúrákban más-más jelentéssel bírtak. Néhány helyen egyféle beavatási út volt, melyben a lélek az útvesztőben való barangolás útján, megpróbáltatások közepette, végül a labirintus közepébe ér, és magasabb tudatállapotba kerül. Ez az élet, illetve az ember sajátos küzdelmének egyfajta analógiája. Bolyongunk, keresünk, gondolkodunk, harcolunk, és végül elérkezünk a középpontba, ahol önmagunkra találunk; ilyenkor rendszerint életünk új utakra lép, egy magasabb dimenzióba; ez a fejlődés alapja. Valójában mindegy, mit keresel életed során, mindegy, hogy mi számodra a boldogság forrása, mindez független attól a ténytől, hogy a keresés az emberi lét egyértelmű velejárója és hogy a keresés által megélt szenvedés és boldogság lehet egyedül fejlődésünk mozgatórugója. Ez a lélek útvesztője, a Labirintus. Erről szól a következő történet, mely a legenda és a történelem határára, Thészeusz és saját személyes életünk ötvözetéből pedig az idő és az időtlenség egységének furcsa homályába kalauzol minket…
