Egy fiatal vidéki lánynak a 80-as évek derekán mozgás- és értelmi sérült gyermeke született. Bántalmazó férje oldalán küzdött kitartóan a családja boldogságáért, de harca kudarcra volt ítélve… Azóta eltelt több mint harminc év, a lányból asszony lett, de nem sikerült feldolgoznia az átélteket. Ezért kezdett blogot írni, amit rövid idĆn belül százezrek olvastak. Péterfy-Novák Éva története a veszteség utáni továbblépésrĆl és az elfogadás folyamatáról szól – egy olyan korban és közegben, mely sem a hibát beismerni, sem a mássággal együtt élni nem akar. „Borzongtam, és nem tudtam letenni. Ćszinte bátorsága erĆt ad az élet elfogadásához. Ez nem egy asszony sorsa, ez mindannyiunk sorsa!” – Jakupcsek Gabriella. „Egy férfiélet kevés megérteni a nĆt, az anyaságot, a szeretettel vegyes veszĆdést, a törĆdésben való megsemmisülést. Számomra ez a történet arra hivatott, hogy ebben segítsen.” – Kiss Tibi. „Feldolgozhatatlannak vélt fájdalomról olyan regényt írni, amely az életet ünnepli, szinte lehetetlen feladat. Évának sikerült.” – Rácz Zsuzsa. „Ez a könyv hƱ tükre a valóságnak. Se letenni, se elfelejteni nem lehet." – Mácsai Pál. „Megyünk tovább, ruhát kell venni neki, szép, fehér ruhát. Az eladó kedves, kérdezi, hány éves a kislányuk? Hét, mondom neki, de kicsit sovány, nem szeret enni. Szép, fehér ruha, olyan, mint a menyasszonyi, állítólag ilyen illik. Az eladó viccel, hogy biztosan a legszebb lesz az ünnepségen. Ez nem kérdés, mondom, fasza kis ünnepség lesz. Kérdezi, hogy cipĆt kérünk-e. Riadtan nézünk egymásra, kérünk? Bólintok. Hányas a lába? Nem tudom. Zsuzsi soha nem viselt cipĆt. Azt sem tudom, hogy egy hétévesnek mekkora lába van. Uramisten, mit gondol majd ez a nĆ, milyen megveszekedett anya vagyok én, hogy nem tudom, hányas lába van a gyerekemnek?”
