Jékely Zoltán első kötetében, az Éjszakákban (1936) olyan lenyűgöző erővel szó-lalt meg, amely merész-fiatalon a magyar költészet magas vonulatába emelte, oromversek-kel, szívszorító énekekkel kultúránk őrcsillagainak és templomépítőinek megszenvedett, kiérdemelt közelébe, sorsos feladatok teljesítésére kiválasztott tehetségként. A mulandóság-tudat, a nemzetféltés, a szinte panteisztikus természetszeretet, a szerelem, a magyar múlthoz és a mélyeurópaisághoz kötő bonthatatlan eljegyzettség vagy a haladás csapdájában vergődő ember költőjeként? Mindenképpen őrlélekként.A tudatosnál elemibb és mélységesebb emberség, a tragikum iránti fogékonyság, az izzó szenvedélyek, a nosztalgiáktól nyugtalan magány, a kozmikus mindenség-félelem és a veszendőségérzet verseit írva egyidejűleg fejezi ki korunk emberének szorongásait, irga-lom- és szeretetszomjas állapotát, az emberiség ősi létélményeit s a felnőtt korba átmentett örök-gyermekit; áldva és féltve ember és természet eredendő kapcsolatát.Életfogytig aggódik és küzd az emberért, akit az Idősárkánynál is vadabbul fenye-getnek az ősellenség szövetségesei: a Történelem Hétfejű Sárkánya s a gépi világ önnemző szörnyetegei. Őt magát is a történelem teszi édenvesztetté, lelkileg hazáiban, Erdélyben és a Duna mentiben is otthontalanná, fogyatkozó népét és élettérvesztő nyelvét féltő fájó ma-gyar-rá, aki azonban nemcsak széthóhérolt nemzete fenyegetettsége és balsorsa miatt szo-rong, aggódva fogadja szívébe a bajba jutott népeket, a lengyeleket, finneket vagy az abesz-szinokat, a modern olasz technikával barbár módon legázolt szétlőtt testű feketék-et. Bá-tor abesszin-apoteózisa nemzeti líránk versremeke, együttérző magyar jajdulás s egy szinten van az elárvult és Isten kezét hiába kereső magyarság zsoltáros énekével, A marosszentimrei templomban című versével vagy a Kalotaszegi elégiával, melynek sorskérlelése olyan szívbe markoló, mintha Kölcseyt vagy Ady elnémulása előtti üzenetét, esdeklését hallanánk.1940-ben a szép ot
