Itt az alig van, az éppenhogy, a meg sem történt. Folytonos alakulásban, rögzítetlenül. De akkor mindig minden szimpla itt és most? Nem egészen. Alig vagy éppenhogy, vagy mégsem, és mindenki bárki, senki senki de Vági János vakmerő kísérletének éppen az a legpompásabb eredménye, hogy ezek a radikális immanenciapillanatok, amelyekről hősei tudtukon kívül(?) beszámolnak a hangrögzítőnek, amelyet valaki visszahallgat, hallgat és kommentál, amit valaki (más?) legépel, amit valaki (ő és mi) elolvas, semmiképp sem záródnak magukra: attól még, hogy itt minden megismételhetetlen (nincs azonossága, amit ismételhetne), semmi sem egyszeri; és attól még, hogy minden különböző (alakulásban van), semmi sem radikálisan más, mint bármi egyéb: az alakok, a szituációk, az érzetek mintha ismétlődnének, de mintha éppen hogy másképp; mintha a váratlan, amelyet az egyik beszélő mániásan kiiktatni igyekszik, legradikálisabb formájában épp mint déja vu törne be, ismétlésként különbözéssel, a par excellence hideglelős (Unheimlich) tapasztalataként. Legyen elég ennyi: ez a szüntelen előhívás, folyamatos expozíció, ami rendre valami valahol valakivel megtörténtet hív elő, de mindig épphogy másképp belőlünk, az olvasóiból is. Minden bárki tapasztalata, és itt most mindez lehet, váratlanul, a miénk. Mert amit megszoktam, az nincs, még ha nézem is.Sipos Balázs
