Mándy Iván annak az írógenerációnak a tagja, amely a magyar irodalomban a modernség és a posztmodern között közvetít, ugyanakkor világa sokban eltér a prózafordulatot előkészítő olyan szerzők prózájától, mint Ottlik vagy Mészöly. A tanulmánykötet ennek az egyedi hangú életműnek a helyét keresi összehasonlító elemzések segítségével. Elsőként a Mándyval sokszor együtt emlegetett, általa is elődnek tekintett Krúdy Gyula prózájával veti össze, mindenekelőtt a múlthoz való viszonyuk, szemléletmódjuk hasonlóságának és emlékezéstechnikájuk különbségének okaira keresi a választ, és végső soron Krúdy látásmódjának szubjektivizmusával, beszédmódjának monologikusságával szembeállítva Mándy prózájának alapvető dialogikusságára mutat rá. Már Krúdy kapcsán felmerül a leírások és a helyszínválasztás, az otthonosság tapasztalatának kérdése, ami a következő összehasonlítás alapjául szolgál. De nemcsak a belakott tér meghatározó szerepe rokonítja Mándyt a kortárs Bohumil Hraballal: jellegzetes figuráik, az ellesett beszélgetések, a hangjátékszerűség egyrészről, a gyermeki nézőpont fontossága másrésztől további párhuzamot teremt a két életmű között. Ennek kapcsán körvonalazódik egy jellemzően közép-európai hagyomány, amit a kafkai abszurditás, elidegenedés tapasztalatát a kisember nézőpontjából láttató haeki válasz és az ebből kinövő alapvetően az élőbeszéden alapuló dialogikus világlátás jellemez. Ennek meglétét támasztja alá az ezt követő tanulmány is, amely a Bálint Tibor és Mándy Iván közti hasonlóságokat veszi szemügyre. Végül az utolsó írás az ellenkező irányból erősíti meg ennek a vonulatnak a meglétét, és az abszurd, az egzisztencializmus és a francia új regény hagyományát továbbvivő Mészöly Miklós prózájával veti össze Mándy világlátását és elbeszélés módját, kettejük tárgyiassságának eltéréseit véve szemügyre.
