Toma gyorsan futott fel a lépcsőn, hogy még elérje az induló villamost. Nem volt  szerencséje. Lekéste. Összeszorította az öklét és egy szitok kíséretében meglódította a vezető felé. Tomának, azaz Szász Tamásnak, az ELTE oktatójának általában nem volt sajátja a közönségesség, de ma morózus volt. Napja a szokott egykedvűséggel indult: kávé, készülődés, némi tépelődés, aztán az üresség. Igen, ma nem volt kedve a gyakorlata megtartásához és a hallgatók végtelenbe vesző kérdéseihez sem. Az elmúlt ötven éve hirtelen mázsás teherként nehezedett a mellkasára. Gondolataiban keresgélt, mi is lenne az, ami esetleg fel tudná vidítani, de pillanatnyilag nem volt ötlete!                                                                                                                                                                

   Egy erősebb szélroham taszított valamit rajta. Kabátját összefogta, kezeit váltogatva ki-be húzgálta a nadrágzsebéből. Másik villamos még mindig nem jött, így aztán tett még pár lépést a hátsó peron felé. Szeme szűk rése között megakadt a tekintete a megálló neontáblájánál. Szinte oda sem figyelve, csak úgy automatikusan jártatta a tekintetét a reklámon: „Álljon meg egy…. A történetek összekötnek minket…” Végig sem olvasta a rosszul villódzó  szöveget. Mára ugyan kiadta minden mérgét, azért egy keveset még pufogott:

– Ekkora marhaság! Pont itt a megállóban fog egy  történet összekötni bárkivel, mormogta elvékonyodó ajkakkal.                                                       A következő  szerelvény megérkezett, emberünk felkászálódott a járműre. A villamos belsőjében nagy tömeg volt, de így is sodródott egy keveset az ide-oda lökdösődő mozgásban. Egy ablak előtt aztán Toma biztos talajt fogott.  A lámpa tilos utat mutatott a szerelvénynek. Közönyös egyhangúsággal szemlélte a villamosról lemaradó embereket, amikor szeme ismét megakadt az éppen váltó fényplakáton. Valami megmagyarázhatatlan erő ösztönözte arra, hogy most már tudatosan olvasson. „… a történet összeköt minket. Steiner Alexa díjnyertes novellája.”            

   Gyomra rándult egyet, majd még egyet. Most már kíváncsian nézett az író fényképére és az ismeretlen látványától, a szívtájékán elindult egy enyhe remegés. Érezte, hogy ezt a dupla ütést nehéz lesz feldolgoznia. Először az író neve volt az, ami régi, amolyan Tomás ifjúság-érzést hozott a szívébe.

– Igen, ez egy vezetéknév volt, ami valaha, sokat jelentett neki. A következő pillanatban a villamos meglódult, ő hirtelen visszafelé furakodott. Most már görcsösen fókuszált a fényképre. Nyakát nyújtogatta a tömeg feje felett, igyekezett minden menthetőt menteni a látványból. Mire a Blahán kipréselődött a járműből, már minden kétsége eloszlott. Tudta, hogy mi köze lehet a titokzatos, fiatal Steiner Alexához, és azt is sejtette, hogy a lány  írói vénája sem véletlen!                                    

   Az elkövetkező hónapok egy zűrzavaros, álomszerű időszakot hoztak a férfi életében. Tele volt elutasítással, hullámvölggyel, időnként némi reménysugárral ötvözve. Folytonos kétségeit némi reménnyel fűtötte:

 – Nem, nem a faképnél hagyott szerelmemet kaptam vissza. Nem, nem is az ismeretlen lányomat kaptam meg, hiszen nem is tudtam, hogy ő létezik! Azt sem tudta, hogy én vagyok, hiszen arcom, lelkem, lényem nem volt! Mit szeressen rajtam? A kieső huszonöt éven sincs mit visszakapni! Nem kaphatom vissza azt, amivel soha nem éltem! De valahol, a tudatunk mélyén már örökre itt vagyunk egymásnak! A lányom, aki az anyja családi nevét viseli. Az arcmása, egy közös, kevert kép. Az ambíciói, a lénye rám hasonlítanak!  Nem, soha nem leszünk egy valódi család, az anyja iránt érzett érzések is átalakultak. De a jelen valami újat is adott! Egy morózus, ötvenes, társtalan pasi kapott egy esélyt: hitet és reményt, hogy a múlt hídja egy új érzést, egy addig soha nem érzett, ismeretlen élményt nyit előtte.