A kisfiú magányosnak érezte magát a koromsötét kamrában, ahová az a nagy ember zárta. Nem tudta, hogy mi történik vele, nem értette, mit akar tőle az a bácsi. Az sem volt világos neki, hogy miket művel az a testével, csak érezte, hogy nem kellemes. Nem szerette magán érezni azt az érdes, zsíros kezet. A bácsi minden nap lejött hozzá a pincébe. A kisfiú képtelen volt beszélni, védekezni, teljesen kiszolgáltatott volt a férfinek.

Amikor az végzett, komótosan megtörölte a kezét mocskos kötőkéjébe, utoljára megsimogatta a kisfiút, az arcát, a mellkasát, lábát. Ilyenkor sokáig nézegette a vézna testet, és látszott rajta, hogy elégedettséggel tölti el a látvány. Amikor kiélvezte magát, komótosan felállt, lekapcsolta a villanyt és otthagyta a kisfiút a sötétben. Néha hallatszott, ahogy felfelé megy a rozoga lépcsőn és egy régi slágert fütyörész hamiskásan.

A gyerek magára maradt, nagyon félt. Az öreg épület évszázados eresztékei olykor fájdalmasan csikordultak egyet, és a sötét sarkokból mindenféle gyanús neszeket, kaparászást, mozgolódást lehetett hallani. Nem fázott, bár egyetlen ruha sem volt rajta.

Csak az egér volt a barátja. Igazából nem volt biztos abban, hogy a kis rágcsáló is így gondolkodik róla, de mindig megjelent, amikor az öreg elment. Ilyenkor a satupank mögötti fal egyik repedéséből bújt elő. A kisfiú nem értette mit keres ebben a mocsokban, itt nem fog semmi ehetőt találni. Néha jobb híján megrágcsálta a lehullott fadarabokat, egyszer megkóstolta a csirizt is, de az nem ízlett neki. A kisfiú akkor figyelt fel rá, amikor egyszer beléharapott.

„Hé – gondolta – hagyjál, ez nem jó!”

A kisegér, mintha meghallotta volna a gondolatot, mert a fiú fejletlen mellkasára mászott és hosszasan nézte annak az arcát.

„Különös, olyan, mint egy ember, de valahogy mégis más. Miért fekszik ez itt?” Az egér egészen felmászott a gyermek arcához és megszagolgatta azt.

A fiú egyáltalán nem félt az apró rágcsálótól. Örült neki, hogy valaki-valami mással is foglalkozhat, mint az öreggel. Csöndesen figyelte, ahogy az egérke végigszaglássza . Aztán eszébe jutott valami: „Az öreg szalonnabőrrel szokta bedörzsölni a gépek szíját. Hova is tette? Igen, ott van a szekrény polcán.” Szerencsére egy régi szekrény volt, aminek az egyik ajtaját, már nem lehetett bezárni, így szabad volt az út a csemegéig. De hogyan mondja meg az egérnek?

Sajnos, sem beszélni, sem mozogni nem tudott, azonkívül majdnem teljesen sötét volt. Azt a kis fényt, ami, csak sejtetni engedte a tárgyak körvonalait, az akkumulátortöltők ledjei biztosították, amelyek csendesen etették a mindig éhes akkukat. Ezeket az öreg mindig felteszi töltésre éjszakára, hogy mindig full-töltöttek legyenek, amikor a kisfiúval foglalkozott, hisz az kellett a céljai eléréséhez…

Az egér egészen az arcánál volt. A gyermek a szemeivel próbálta mutatni neki az irányt a csemegéhez, de az olyan kis buta volt, nem értette mit akar mondani neki . Nagyon bosszantó volt a dolog. A kisfiú magában elátkozta az egeret. Mindenféle rossz dolgokat gondolt róla…és igen, csúnya szavakat is. Amikor elmúlt a kezdeti haragja, nagyon elszégyellte magát. Tudta, hogy ilyeneket csak rossz gyerekek gondolnak. És ő jófiú volt. Jófiú akart lenni! „Ne haragudj rám” – gondolta és szomorúan nézett a kisegérre. Az megunta a kisfiú szagolgatását, gyors mozdulatokkal lekúszott a padlóra, majd itt-ott meg-megállva, ide-oda szagolgatva, lassan, de biztosan a lyuk felé haladt. „Ne hagyj magamra! Kérlek, maradj velem! A barátod vagyok, egyedül félek….” De sajnos az egér túl buta volt ahhoz, hogy felfogja, megértse egy kisgyermek vágyait, érzéseit, félelmeit. Ő, csak valami harapnivalót keresett. Egy egér agyába csak az evés és a fajfenntartás fért bele. Mivel ennivalót nem talált, gondolta visszamegy az alomba, keres egy készséges egérhölgyet, és fajtfenntart egy kicsit…..

Hosszú órák teltek el így. Az idő múlását egyedül a feltöltöttségét jelző ledekből tudta körülbelül lemérni a gyermek. Négy ledje volt a töltőnek és ahogy telt a bendője az aksiknak, úgy világított fel újabb led a gépen. Amikor a negyedik is bekapcsolódik, eljön az idő. Az öreg ideje. Ma sem volt ez másképpen. Nem sokkal azután, hogy a kis műszer teljes fényében pompázott, a lépcső megreccsent és hallani lehetett ahogy a súlyos öreg, lépésről lépésre közelít. Fordult a kulcs és kinyílt az ajtó.

– Szerbusz kicsikém – köszöntötte a fiút – Hogy aludtál? – persze választ nem várt. Nem bírta megállni, tenyerével végigsimította a vézna testet. – Neeem, még nem, de nemsoká- azzal odasietett a töltőhöz és kivette belőle az elemeket. Amikor azok a helyükre kerültek, a szekrényhez ment, és, mint minden reggel, ma is az ékszíjakat zsírozta be a szalonnabőrrel, hogy azok szépen csöndesen fussanak. A kisfiú le nem vette a szemét az öreg kezéről. Azon gondolkodott, hogyan érhetné el, hogy az öreg előlhagyja a bőrdarabot. Valahogy el kellene terelni a figyelmét….de hogyan? Az öreg háttal állt neki, úgy dolgozott, a kisfiú, minden erejét összeszedve, megpróbált megmozdulni. „Sikerülni fog!” Erősen koncentrált és láss csodát: a bal mutatóujja megremegett. „Kezdetnek nem rossz. Na még egyszer!” Most jobban, ment. Az ujja határozottan engedelmeskedett a gyermeknek. A keze mellett volt egy csavaros doboz, ha azt valahogy lelökné, talán az öreg elfelejtkezne a szalonnadarabról. Tovább kísérletezett, és egészen addig el tudta navigálni apró tenyerét, hogy az teljesen hozzáért a dobozhoz. A neheze most jött. Nem tudta milyen nehéz lehet az a fránya doboz, de elég lenne két centit arrébb csúsztatni, hogy az kibillenjen az egyensúlyából és leessen. Minden energiáját a karjaiba küldte és láss csodát, a doboz megmozdult! Egy milliméter, kettő, és ez így ment egészen addig, míg a csavaros doboz hangos csattanással a földre nem zuhant.

Az öreg majdnem szívbajt kapott úgy megijedt. A kezéből a szalonnadarab nagy ívben repült a kamra túlsó sarkába.

– Mi a fene? Hello kicsikém, hát te mit művelsz? – dorgálta szelíden a gyermeket. – Még ezt nem szabad, maradj, csak nyugton – odatotyogott a gyerekhez, és megigazította annak az asztalról lecsüngő kezét.

Sok dolga lett volna az öregnek, csavarok is a padlón hevertek, de ahogy ránézett a fiú testére, nem tudott ellenállni a kísértésnek. Hosszú-hosszú ideig tartott a dolog. A gyermek csöndesen tűrte azokat, amiket ez a bácsi csinál vele. Ilyenkor elmenekült a fantáziájába, mindenféle történeteket talált ki, melyekben ő volt a főszereplő. Ő és az Egér úr. Magában csak így nevezte a barátját. Tudta, hogyha nem ellenkezik, akkor az öreg hamar végez, igaz nagyon nem is voltak eszközei a védekezésre, egyedül az, hogy a fantáziájába menekül. Ilyenkor ő is ugyanolyan volt, mint a többi gyermek, szaladt a virágos mezőn, sárkányt eregetett, barátai voltak, akik irigykedve figyelték az egerét. Mindenki ott tolongott körülötte, hogy megsimogathassa. Aztán a többi fiú kitalálta, hogy ijesszék meg a lányokat. Az egér nagy kópénak bizonyult, tetszett neki a rém szerepe, elképesztően vészes pofákat tudott vágni. Amikor a fiú kezében azt látta, mennyire megijednek tőle a lányok, igazi hősnek képzelte magát, a világ urának. Aztán kézről kézre adták és élvezte ezt a népszerű szerepet. A kisfiú egy kicsit féltékeny volt a barátjára, amiért az mindenkivel lepaktál. Rosszul esett neki, mert ő azt gondolta, hogy az egér csak az övé. Egyre sötétebb szemekkel figyelte, ahogy a többi fiú játszik vele. „És én még szalonnát is kerítettem neki”- gondolta. Megállj haver, ha te így, akkor én, meg úgy.”

Az öreg végzett, a gyermek visszajöhetett rejtekhelyéről.

– Na kis barátom, mára ennyi, remélem te is élvezted! – és egy puszit nyomott a gyermek orrára. Hagymaszagú volt a lehelete..Pfuj!– Most összetakarítom a mocskot, amit csináltál – azzal ropogós térdekkel a padlón szétszórt csavarokat kezdte szedegetni.

Ahogy szedegette, meglátta az egérürüléket. Híj, a fene a nemjóját! – ugrott talpra. Gyorsan a polchoz sietett és elővette onnan az egérfogót. „Fene, hol is…hova tettem? Igen, emlékszem, amikor megijedtem, elhajítottam.” Szeme követte az emlékezetében felsejlő szalonna ívét és megállt a kamra sarkában. „Igen ez pont jó lesz!”

A csapda felállítva várakozott, benne a szalonnabőrrel. A Kisfiú még mindig gyűlölte az egeret. Amikor az öreg elment, gonoszkodva figyelte a led-óráját. Menetrendszerűen megjelent a kis áruló, a szokásos útvonalat követte, végigszaglászta a megszokott dolgokat, és már mászott volna fel, hogy köszöntse a kisfiút. Valahogy megszerette ezt az ember gyereket. A többi ember, mind durván bánt vele. Kergették, dobálták őt, macskát küldtek rá, mintha az egész világ az életére akarna törni. A kisegér, a még kisebb agyával fel nem tudta fogni, mi baja lehet a világnak vele. Egyedül ez az embergyerek nem bántotta. Szeretett hozzájönni, felmászni rá, ez új érzés volt a számára. Már az asztal lábánál volt, amelyen a kisfiú feküdt, amikor annak a keze lecsúszott az asztallapról és mintha mutatni akarna valamit. „Kövessük, csak azt a mutatóujjat!”- gondolta, és ahogy oda nézett, valami meleg, ismerős illat csapta meg az orrát. „Ez szalonna!” Jól ismerte ezt a dolgot, mert egyszer beszabadult a henteshez, és ott úgy teleette magát belőle, hogy napokig azzal álmodott. Sajnos a hentes felfedezte a rést a padlón, és teleöntötte betonnal, így elzárva előle Dárius éléskamrájának útját. De most itt egy szalonna hevert, ami csak rá vár. „Köszönöm, Barátom”- rebegte a gyermek felé a háláját. Éhségtől eltorzult látása csak a szalonna látványát fogadta be, a fémszerkezetet, amihez az rögzítve volt, már nem érzékelte. Egyenesen odarohant és rávetette magát a csemegére. Abban a pillanatban engedett a rugó és egy csattanással pecsételődött meg a sorsa a kis jószágnak. Nem döglött meg rögtön. Még hosszú percekig tartott a haláltusája, ami közben olyan keserves nyígás hagyta el a száját, hogy abba a szívnek bele kellett szakadni.

A Kisfiú megdöbbent. Nem gondolta volna, hogy egy egér képes ilyen hangokat kiadni magából. Szerette volna befogni a fülét, de erre még képtelen volt. Dehogy akarta ő ezt! Ő, csak meg akarta leckéztetni hűtlen barátját, de ez valami más, ez nagyon rosszul sült el. Ez a dolog visszafordíthatatlan. A kisfiú olyan szomorúságot érzett, amit röpke élete alatt egyszer sem. Szemét le nem véve az egérről örökre beleégett agyába annak a szenvedése. Ekkor olyan dolog történt, amit elképzelhetetlennek tartott: Egy könnycsepp gördült le az orcáján.

Az ajtó kivágódott és az öreg rontott be rajta. Meghallotta az egér halálhörgését.

– Megvagy, te kis imposztor! – kiáltotta és súlyos bakancsa egyetlen taposásával véget vetett az egér szenvedésének. – Ezt megfogtuk – fordult pajkos mosollyal a kisfiú felé, de megdöbbent attól, amit látott. A gyermek szeméből nagy, súlyos cseppekben záporoztak a könnyek. Az öreg elsápadt, úgy érezte kicsúszik a lába alól a talaj. Hirtelen egy széket ragadott meg és arra sikerült leülnie, így elkerülve az ájulást.

Tágra nyílt szemekkel nézte a fiát, s egy hang sem hagyta el a torkát. Végül nem bírta tovább tartani, és Dzsepettó mester szeméből is elindultak a könnyek.