Péter álmosan nézett maga elé. Késő éjszaka vagy pontosabban korán hajnalban feküdt le, fáradtnak és elgyötörtnek érezte magát. 

Eszter még aludt, lánya ezt a hétvégét az apjánál töltötte, így kettesben tervezték ezt a napot. Majd óvatosan kimászott az ágyból, lezuhanyozott és nekilátott reggelit készíteni. Letette az éjjeliszekrényre a tálcát, elhúzta a sötétítőt, kinyitotta az ágyban használható asztalt. 

Eszter a motozásra kinyitotta fél szemét, majd meglátva a tálcát elmosolyodott:

– De jó dolgom van – mondta miközben felült az ágyban.

– Aki megérdemli, annak igen – kedveskedett Péter.

Megreggeliztek, majd Eszter felkelt és egy kis csomagot húzott elő az egyik fiókjából.

– Boldog névnapot! – mondta és két puszi kíséretében átadta a csomagot a meglepett Péternek.

– Ó, köszönöm. De én nem szoktam névnapot tartani, azt sem tudtam, hogy ma van.

– Én viszont igen – mosolygott Eszter. – Na, gyerünk, bontsd ki!

Péter kezdte kihámozni a papírból a valamit. Aztán szélesen elmosolyodott: 

– Egy Ganésa! – kiáltott fel. – Nagyon köszönöm, kedvenc istenségem!

– Tudom, mesélted. Ezért is jött hozzád.

Péter a tenyerén tartotta az elefántfejű istent, a hindu mitológia egyik főistenét. Ganésa Párvati és Síva gyermeke volt. A legenda szerint egyszer megleste szüleit szeretkezés közben és Síva észrevette. Haragjában levágta gyermeke fejét és egy elefántfejet tett rá, hogy mindig emlékeztesse: az idő előtt szerzett tudás ártalmas lehet. Ganésát másnéven az Akadályok Elhárítójának is nevezték. 

Gyere, itt fogsz lakni – vitte Péter a szobrot az íróasztala felett lévő polchoz. – Fő helyet kapsz.

Ganésa meg volt elégedve, Péter legalábbis úgy látta, hogy helyeslően mosolygott. Amikor Eszter elment a fürdőszobába, Péter leült a szoborral szemben és így szólt:

– Kérlek, vigyél el Indiába! És ígérem, hazaviszlek.

Ganésa mintha bólintott volna.

Talán két hónap telt el a névnapi reggel óta, amikor Péter klinikai szobájában megcsörrent a telefon.

– Szervusz, itt Német István beszél.

– Szervusz, Pistám, hogy vagy, miben segíthetek?

– Semmiben, jól vagyok, köszönöm. Én szeretnék beszélni veled egy fontos és sürgős ügyben. Megtennéd, hogy meglátogatsz valamelyik nap az Akadémián?

– Amikor neked jó, Melyik nap legyen?

– Hát, ha neked is megfelel, akkor legyen holnap 11-kor. Nálam a szobámban. Rendben?

– Persze. Ott leszek.

– Ok. Várlak.

Péter elgondolkodva tette le a telefont. Nagyon szerette Pistát, nagynevű akadémikus, a könyvtártudományok és a szociológia doktora, az Egyetemi Könyvtár főigazgatója. Vajon mit akarhat? – morfondírozott Péter. – Valami új kutatás? Na, majd holnap kiderül.

Másnap mindenesetre enyhe izgalommal parkolt le az Akadémia parkolójában. 

Amint belépett, a titkárnő már intett is, hogy a főnöke várja. 

– Péter, nem csűröm-csavarom, régen ismerjük egymást. Egy szívességet szeretnék kérni tőled.

– Parancsolj velem – felelte Péter.

– Tagja vagyok egy tudományos kutatócsoportnak, mint társadalomkutató. Ez a csoport most Indiába megy, hogy a társadalmi rétegződést, a kasztrendszert, és ennek fizikai és lelki hatásait vizsgálja az egyénre és a családokra. Nézd, te jóval fiatalabb vagy, mint én, erőd teljében. Péter, menj el helyettem Indiába!

Péter azt hitte rosszul hall:

– Professzor úr, ez igazán nagy megtiszteltetés és lehetőség! De én nem vagyok társadalomkutató.

– Tudom, te pszichológus-pedagógus vagy, de szociológiát is végeztél. Én már megemlítetten a csoportnak, semmi kifogásuk nincs a személyed ellen. Januárban lenne az indulás, tehát lenne öt hónapod felkészülni, megkapni a szükséges oltásokat.

– Mennyi időre kellene kimennem? – kérdezte Péter szinte automatikusan, mert lelkében már Indiában járt, épp a Gangesz felett.

– Nézd, ez egyéves kutatás lenne. Nem mondom, hogy kevés. Elvállalod? – kérdezte aztán belekortyolva teájába. – Vagy kérsz gondolkodási időt?

– Nem kérek. Örömmel vállalom professzor úr! – mondta Péter és legszívesebben az öreg nyakába borult volna.

– Remek! Ezzel nagy szívességet teszel nekem. Hát örülök – kelt fel a foteljéből a professzor.

Péter is felállt, kissé kábultan nyújtott kezet.

– Minden részletet átküldök neked és megadom a csoport vezetőjének az elérhetőségét. Az utcára lépve Péter megállt, nekitámaszkodott egy fának és az égre nézett. Még mindig nem hitte el, amit hallott. Aztán eszébe jutott a szobor és rohanvást rohant haza. Rögtön leült az íróasztalához és maga elé tette Ganésát.

– Köszönöm! – mondta neki komolyan. – És ahogy megígértem, velem jössz. Hazaviszlek. Ott hagylak, ahol akarod.

Ganésa elégedetten mosolygott.

 Péter hirtelen felébredt. A Dekkán-fennsík egyik turista-ashramjában szálltak meg, forró éjszaka volt. Tudta, hogy nem véletlenül ébredt fel, mindig jó alvó volt, átaludta az éjszakákat. Azt is tudta, hogy Ganésa ébresztette fel. Kezébe vette hát, belebújt mokaszinjában és elindult az egyetlen vékony úton, ami az ashramból a fennsík felé vezetett. Jó félórája mendegélt, amikor egy mécsest látott világítani az éjben. Ahogy közelebb ért látta, hogy egy kis Siva-szentély van előtte. Rögtön tudta, hogy Ganésa ide akart idejönni. Kinyitotta a rácsos ajtót. Bent ült Síva uralkodón, méltóságteljesen. Péter fogta Ganésát és a papája lábához ültette. Búcsúzóul még hosszan a szemébe nézett és elmosolyodott. Intett és kiment a szentélyből. Tudta: Ganésa hazaért.

– Így van jól – gondolta némi szomorúsággal, mert érezte: hiányozni fog neki az elefántfejű isten.

Még egyszer visszanézett: a mécses már nem világított.