A csillagtalan, őszi hajnalba zavarón csörrent a telefon ébresztője. Keze csak a sokadik berregés után kezdett keresgélni az  ágya mellett. – Aszta, hiszen még nem is aludtam – sziszegte maga elé az éjszakába. Nem akarózott az ágyat elhagyni. A telefon sápadt fényében rájött, hogy valójában kelni kell. A készülék 4 óra 20 percet mutatott. A gépies rohanásban csukott szemmel, pontosan hajtotta végre a már hónapok óta  begyakorlott reggeli mozdulatokat. Öt órakor percnyi pontossággal elhagyta a lakását. Elkezdődött a versenyfutás az idővel. Fél hatra a város központjában kellett lennie, egy idegen lakásban. Az emeleti lépcsők sokaságánál elkapta őt egy enyhe kétely: – Tényleg kell ez nekem? Arra már nem volt ideje, hogy mélyebben gondolkodjon a kérdésen. Már nyílt is az előszoba ajtaja és az elétáruló látvány után már nem az volt a kérdés, hogy kell-e neki „ez.” Menekülni akart, minél messzebb. Az előszobában égett az összes villany, a bejárat melletti szoba szintén fényárban úszott. A mennyezeti ventilátor mindenhol zümmögött, a nappali egyik falára épített konyhapultot ellepte az üres vizespalackok, a boros-, vodkás-, és Isten tudja milyen üvegek kavalkádja. A kanapén ételmaradékok, az asztalon össze-vissza minden,  a székek egymás hegyén, hátán pihentek. A szobákban az ágynemű a földön, a törölközők alatt tocsogott a víz.

   Szemét erősen összeszorította, úgy gondolta, ha a szemhéja résein semmi nem szivárog át, akkor az nincs is. Aztán egy mély sóhaj hagyta el a száját, szemeit kinyitotta és lassan nekikezdett a heti taposónak. Sietett, mert hét óráig végeznie kellett a négy szoba ágyneműinek cseréjével, a tiszta törölközők tetszetős szétpakolásával, a kedves kis piperecikkek szortírozásával. Hétkor szaladás tovább, hogy három órakor ugyanitt folytassa, ahol reggel abbahagyta. 

     Kettőig az idő édes dallamú, lágy zsongással szállt. Hanem kettő után elhalt a kedves melódia, és helyébe valami gyomorszorító, ragacsos, nehézkes, mozdulattalan, helyzet jött. Ebben az állapotban érkezett meg a reggeli lakás színterére. Addigra akkora fásultság volt rajta, hogy már eszébe sem jutott a lépcsőkön felfelé kaptatva, hogy feltegye magának a szokásos hétfő reggeli kérdést: – „Tényleg kell ez nekem?” 

Ahogy a lakáson belülre keveredett, elszakadt a külvilágtól, megszűnt az önsajnálata és az esze pontos utasításokat adott a még alélt énjének a további teendőkről. A hajlék első szobájának a kipofozása volt a legnehezebb feladat. Az ágy kicsinosítása, a portörlés, az ablakok gyors áttörlése, a szenesládányi, apró fürdőszoba kisuvickolása  gyorsabban ment. De az a nyomorult fürdőszoba mindig kifogott  rajta! A tükör csak az első pillanatban csillogott, a szanitereket a takarítás után valami szűrkés lepedék lepte el, a zuhany, a vízcsap,  a WC-öblítő fogantyúja is csak addig ragyogott, amíg el nem fordította róluk a tekintetét. Az újrafényesítést mindig  egy második menetben érte el. A porszívózást egy-kettő letudta, majd jött a felmosás. A vödör víz összegyűjtése megint nehezen ment, szinte kedvetlen lett tőle. A padlómosótól ismét jobb kedvre derült, hiszen a finom illat érzete feldobta. A felmosószerkezetet szinte kéjesen nyomta mélyen a víz alá, jól megtunkolta, majd harcias mozdulattal nekiesett először az ágy aljának. Amikor evvel a területtel elkészült, szinte pergőtűzként tolta a helyére a bútort, terítette a maroknyi szőnyeget. A hosszú folyosó, a konyhasarok összerakása, a szeméthalmaz összekötözése, a sütő, mikró, villanytűzhely letakarítása közben már édes dallamok is elhagyták a száját. Hogyne, hiszen a szobák, szenesládányi fürdőszobák takarításának már csak háromszor  kell nekirugaszkodni. Amikor a negyedik, az utolsó szobához ért, kettős érzés kerítette hatalmába: – Ez az utolsó, mindjárt vége! A következő percben jött a kétségbeesés: –Aszta, de unom már, ez az utolsó, ez megy a legnehezebben! Sohasem lesz ennek vége!

     Másnap reggel derengő világosságban keltette a 6 órai telefoncsengés. Rögtön kipattant a szeme. Kéjesen nyújtózott egyet az ágyban, jóleső, nyugodt érzéssel forgolódott még egy keveset, majd felkelt, hogy átessen a reggeli rutinján, mielőtt bemegy a kutatóintézetbe. Az elkövetkezendő napokban csak a tudományos munkatársi státusza fog élni. – Jó lenne, ha ezután a hétfői napok kipotyoghatnának az életből.

     De nem lehet! Megbillent a világ, az ő világa, amikor a külföldre költözött lányának szent fogadalommal ígérte, hogy soha nem fogja cserbenhagyni őt – mint a férje, aki csak úgy meghalt hirtelen! A lánya számíthat rá! Könyörögve kérte, hogy a hátrahagyott Arbnb lakás üzemeltetésében minden téren segítsen. És ebből  már – bármennyire szeretne is – nem tudna kitörni.