Emlékszel arra a lopott alkalomra,

Mikor kiültünk a nyitott ablakomba?

Úgy tetszett, mintha felhők között szállnánk.

Mintha egyszer mi is csillagképpé válnánk.

Belemerültem a festői látványba:

Mélységes íriszed korallzátonyába.

Vágyakozó szemed úgy fúródott belém,

Mintha álmaimból vetült volna elém.

Porcelán arcodnak azúrkék tengerét

Ében pillák nyugvó sorai rejtették.

Arany glóriaként koronázott hajad,

Koszorút font köréd a bársonyos hajnal.

Megállt a pillanat, ahogy fürkésztelek.

Mozdulatlan múltak a nyarak és telek…

Gyerek nevetés szállt? Vagy a szél kacagott?

Egy emberöltőnyi emlékeként hatott.

Most is itt ülünk az ablak előtt ketten,

A vén hintaszékünk egy ütemre reccsen.

Nézem, ahogy a fény deres fejed éri,

Gyöngyház tincseid a végtelennel méri.

Fáradttá halványult éber tekinteted,

Szemeidet keret mögött rejtegeted:

Megfejthetetlen kép egy ismerős vásznon,

Egy élet térképét rajzolják ki ráncok.

Álmot szuszog a száj, ami egykor féltve

Csókot lehelt. Hálát suttogok ránézve.

Mosolyogva bújok karod oltalmába,

Hogy együtt lépjünk a Hold birodalmába.