Anyám energikus hangja szinte kettéhasította a templom dermesztően hideg levegőjét. Néma csend volt.
Amíg a plébános beszélt, néha néha közbeköhécselés hallatszódott a sorok közül, de most mindenki elcsendesedett.

A sok ember – azt hiszem erre már illik a ´tömeg´ jelző -, egy ritmusra vette a lélegzetét. Legalábbis így látszott a szuszogásokat sejtető párából.

Anyám fölsétált az oltár elé, felemelte a fejét és várt.
Várta, hogy minden szempár rászegeződjön, hogy a lehajtott fejek felemelkedjenek. A lehajtott fejek megalázottságot, szomorúságot sugallnak. Ő azt szerette, hogyha emelt fővel és büszkén hallgatják.
Valójában nem mondott semmi rendkívülit – ha szabad ilyet mondani a Biblia szentleckéire -, a lényeg az volt, ahogyan ő ezt felolvasta. Messzire szálló csengőhangján, az anyanyelvén.

A jelenlévők között minden korosztály megtalálható volt. Ha valaki körbenézett, akkor láthatta, hogy itt vannak a fiatalok lelkesítő szemekkel, az idősebbek bölcs tapasztalattal, és a középkorúak, akik életük terhei alatt hordozták a múlt és a jelen bölcsességét. Mindegyikük arcán rezzenéstelen kifejezés tükröződött, mintha láthatatlan erővel dirigálták volna a figyelmüket egy közös célpont felé, de a mellkasukból szinte már-már kiugró szívvel hallgatták, ahogyan ez a fiatal lány formálja a szavakat. Azokat a szavakat, amelyeket oly kevesen értenek a világon.
Azokat a szavakat, amelyekkel olyan szépen ki lehet fejezni az érzéseinket, azokat a szavakat, amelyeket – ha beszélője ügyesen forgatja – oly sok értelemben lehet használni, hogy a tényleges mondanivalót a ki nem mondott szavak jelentik.

A székek és a padok alatt, a hideg kőtalapzat érintése emlékeztetett mindenkit a valóságra, de anyám gyönyörű szavai szárnyalóvá tették a gondolatokat, eltávolítva mindannyiukat a hétköznapi világtól.

Ez az este, mint minden vasárnap este, különös volt. Ezeken az estéken, a második-harmadik szomszédos falukból is eljöttek, hogy meghallgassák azt a hangot, ami olyan ártatlanul és mégis magabiztosan szólt.
Olyan egyszerűen és mégis kifejezően öntötte szavakba azokat az érzéseket, amik mindannyiukat nyomasztotta. Mindenki lelke tele volt a miértekkel. Miért kell, hogy ekkora jelentősége legyen annak, hogyha valaki az anyanyelvén szólal meg? Miért nincs lehetősége minden gyereknek megtanulnia ilyen szépen az anyanyelvét? Miért kell diszkréten körülnézni mielőtt megszólal az anyanyelvén?

Ennek az alig 16 éves fiatal lánynak a hangja reményt öntött mindenki lelkébe. Fel fog nőni egy olyan generáció, akik ugyanilyen büszkén, értelmesen és hangosan fogják beszélni ezt a nyelvet.
Igen, anyám abban az időben még csak 16 éves volt, ezért én személyesen nem láthattam és nem hallgathattam őt. 22 éves volt, amikor én megszülettem. Most én vagyok 16 éves és bennem is ugyanaz a lendület tombol, mint ami anyámban volt ennyi idősen. Az elmúlt 22 év – bár megtörni nem tudta a lendületét -, de a hangját lehalkította.

Most már az én hangom erős annyira, hogy a plébános kezében lévő microportot – amit felém nyújtott – udvariasan visszautasítottam. Nem volt szükség elektronikára ahhoz, hogy a templomkapun kívül lévők is gond nélkül hallhassák és megérthessék azokat a szavakat, amelyekkel már én tudok kommunikálni, anyámtól örökölt hangomon. Hogy változott-e valami ennyi év alatt? Már az is változás, hogyha a templomból hazafelé menet mindenki hangosan, értelmesen és minden természetességgel az anyanyelvén beszéli meg a hallottakat és nem kell tartani attól, hogy bárki is megjegyzést tesz rá.

Ez a kis templom még mindig áll. Ilyen zarándokhely több is van, hiszen ezekből a kis templomokból nőtt ki a mi korosztályunk, akik joggal lehetünk büszkék felmenőinkre, akiket nem lehetett végleg némaságban tartani.