Ez a kis történet a délvidékről származik, nevezetesen Bánátból, mely igen közel áll a szívemhez, mert nagyapám és dédapám szülőföldje volt egykoron ez a táj. 

A mezőhegyesi és bábolnai császári és királyi ménesalapító, Csekonics József tábornok az uralkodói szolgálattól visszavonult, majd megvásárolta a Torontál vármegyében fekvő Zsombolyát, és létrehozta a családi ménesbirtokot. Egyetlen fia, János, Temes vármegye táblabírája, 1864-ben emelkedett magyar grófi rangra. 

Ki tudja, hogy a zsombolyai vagy valamelyik másik kastélyban megtörtént-e valójában ez az eset, vagy csak egy régi mese, melynek akár valós alapja is lehet. 

Hősei ennek a történetnek a nyugalmazott osztrák tábornok meg több paraszt a faluból. Az osztrák generálisok akármilyen kitűnő taktikusok voltak is, és bármennyire a kisujjukban is volt minden haditudomány és stratégia, néha – vagy talán sokszor? – a legelemibb dolgokat is figyelmen kívül hagyták. Főképpen azt, hogy a magyar parasztban sok kedély és humor lakozik. Valamint azt, hogy szép dolog a haladás, de olykor a régiekhez való ragaszkodás is célhoz juttatja az embert.

A szóban forgó nyugalmazott tábornok a szép birtokon gazdálkodni akart, ezért úgy határozott, leköltözik abba a faluba, hogy mindig a szeme előtt legyen a birtoka. Azt mondta, ha már úrrá lett valaki, hát a maga házában lakjék, ne a máséban. Nos, házat akart építteteni, de a nemes vármegye urai lebeszélték róla. Veszedelmes egy község, melyhez az az ötszáz hold tartozik; sok tolvaj lakja, aki lelopja a házáról még a kéményt is, majd meglátja. Templom azért nincs abban a faluban, mert a perselyektől a szent kelyhekig mindent elhordanának belőle, tán még a templomi zászlókat is, nyelestől. Adja inkább bérbe a birtokot, így majd csak a zsidó bérlőt lopják meg, nem őt. De a tábornok úr csak mosolygott.

– Hát engem nem fognak meglopni, erről jót állok, erről kezeskedem – mondta. – Ha ők, a tisztelt parasztok betörők, én meg taktikus vagyok, stratéga, és majd túljárok az eszükön, túl én.

Felépítette a kastélyt magasföldszinttel, és mikor az utolsó szegig készen állott a ház és minden szobája rendben volt a verandától a szalonig és a szalontól az alkóvig, mikor minden rendben volt, csapra üttetett az udvarán egy-két gönci hordó jó bort és meginvitálta rá a községet. 

Áldomás volt, ittak és ettek is bőven. Mikor már üres volt a hordó, a tábornok úr intett a parasztoknak, hogy jöjjenek csak vele a házba, megmutat nekik valami új dolgot. 

– Tudom – kezdte a tábornok úr –, hogy kendek szeretik a másét, de az enyémet hiába fogják szeretni, mert nem fognak hozzájutni sehogy sem. Ide nézzenek, emberek! Az ablakokon mindenütt cirádás vasak a legfinomabb angol acélból, amit nem fog se reszelő, se más szerszám, itt hát nem juthatnak be a házamba. Az ajtókon olyan zár van, amit csak speciális kulcs nyit ki, és aki erőszakkal akarna bejutni, hát azt tizenkét pisztolycső fogadná. Automatikus pisztolyok, kemény golyóbisokkal megtöltve. Próbálja meg csak kend, Sáska Vince! Most csak vaktöltés van a csövekben, de estére persze mindig kemény ólomgolyó lesz bennük. 

Huncut az úr, és kötve hiszi a paraszt. Sáska Vince meg akarta tapasztalni a zárat, és feszegette a lakatot meg az ajtót… hát nem egy kis sortűz fogadta? Alulról, felülről és oldalról nagyhangú lövések. 

– Na látják kendtek – folytatta a tábornok –, hogy énnálam majd hiába kereskednek. Halál fia, aki megteszi. De, amit eddig láttak, az még semmi. Tegyük fel, hogy a lövések nem tesznek kárt senkiben, így mégis behatolnak a házamba. Nos, arra való itt egy masina, amit nem lelnének meg akkor sem, ha száz napig is keresnék, és ami lefotografál mindenkit, aki erővel behatol hozzám. Nyissanak csak be kelmetek, Birkás Gáspár és Sárközi Ádám!

A parasztok megtették, mert hát százszor és ezerszer is: huncut az úr és kötve hiszik az atyafiak. De alig tíz perccel később már csóválgatták a fejüket, de nagyon. Ármányos németje, mi mindent kimódol! Tíz perc múlva a tábornok úr visszajött – honnan vette ki, nem látták, pedig ugyancsak figyelték –, és ott volt a kezében nem is egy fénykép, de kettő. A Birkás Gáspáré meg a Sárközi Ádámé. 

– No, ugye igazságom volt, mikor azt mondtam – folytatta nevetgélve a tábornok –, hogy nálam hiába keresgélnének. A fotográfia nyomán nem sok dolga akadna a csendőrnek. Szépen odatalálna a tolvajokhoz minden nyomozás nélkül is. 

A megvendégelt parasztok erre megköszönték a bort és szépen elbúcsúztak a tiszt úrtól. 

– Az Isten éltesse a tiszt urat, nagyon okos ember, azt már látjuk. – De azért… mosolygott mindegyik a bajusza alatt nagy hamisan. 

Vagy két héttel ezután, egy szép koraőszi reggelen, miután a tábornok úr felébredt és öltözködés után a szalonjába nyitott be, hát a drága szőnyegek sehol. Az ebédlőben az ezüstnek is bottal üthette a nyomát és sok drága fegyvere is hiányzott.

– Mi történt itt? – csodálkozott. – Mégis betörtek volna a huncutok? Képtelenség, nem lehet!

A verandára vezető ajtóhoz rohant, de az sértetlen volt, ujjal se nyúlt hozzá egy lélek sem, a tornácra vezető másik ajtó is zárva volt teljes épségében. A híres betörőölő puskák mindegyike megtöltve, és a fotografáló masinának sem akadt dolga egész éjszakán át. 

– Hol jöttek be a zsiványok? Szent taktika és haditudomány: hol jöttek be? 

A vendégszoba falán egy nagy tátongó lyuk és a lyuk mellett a tapétán faszénnel írott sor magyarázta meg a tábornok úrnak a rejtélyt. Persze, hogy megbontották a ház falát a gaz haramia betyárok, és a lyukon vittek ki mindent. De ez nem volt nekik elég.

Még kedélyeskedtek is egy kicsit. A következő sorokat írták fel a kárpitra, olyan helyesírással, ami itt olvasható: „Tisdőljük a zárat. Minyk csak úgy törünk be, instáljuk, ahogy a zapáinktol tanuluk.” 

A tábornok úr nem tett följelentést, de talán még most is káromkodik, mint a jégeső.