Kiadónknál több könyve jelent már meg és nem mondható el az, hogy egy műfajban alkot egy adott korosztálynak. Tóth Tamara írt már gyerekkönyvet és felnőtteknek szóló, elgondolkodtató történetet egyaránt. Novemberben jelenik meg új kötete, a Röpképtelenül, mely lelki barangolás egy kék madár segítségével. Szerzőnket írásról, kedvenc olvasmányairól és a könyvkiadással kapcsolatos tapasztalatairól is kérdeztük.

– Hogyan és mikor jelent meg az írás az Ön életében?

Az első írással kapcsolatos emlékeim 9 éves koromra nyúlnak vissza, ugyanis akkor szerettem bele a naplóírásba. Nagyon megmaradt bennem, hogy ekkor kezdtem, mert rémlik egy szörnyű szerelmes vers akkorról, amibe azt is beleszőttem, hogy hány éves vagyok…

Nagyon megszerettem a folyamatot, amivel megörökíthettem az adott lelkiállapotom vagy csupán a nap közben történt dolgokat, de mivel nem volt minden nap izgalmakkal teli, ezért gyakran megesett, hogy inkább történetekbe képzeltem bele magam és azokat jegyeztem le.

Igazán sajnálom, hogy ezek a korai naplók már nincsenek meg, biztos jókat nevetnék magamon, de hát olyan komoly titkokat őriztek, hogy néhány hét után mindig megsemmisítettem a teleírt oldalakat.

Tisztán emlékszem, hogy Bram Stoker Drakulája volt az a könyv, aminek az elolvasása után azt éreztem, hogy én is szeretnék egy napon könyvet írni. A mai napig az a kedvenc könyvem egyébként, valamiért nem tudom megunni és időnként újra is szoktam olvasni.

– Termékeny alkotó, hiszen ez lesz a negyedik kötet. Mikor és hogyan tud időt szakítani az alkotásra és mit szól ehhez szűkebb és tágabb környezete?

Úgy gondolom, hogy az alkotásra mindig juthat idő. Előfordul, hogy munka közben is gyakran elkalandozom, mert már egy leírni vágyott történet jár a fejemben. Olyankor néha le is jegyzek egy-két gondolatot, hogy később otthon folytatni tudjam majd. A mai napig vezetek naplókat (jó pár évre visszamenőleg ezek meg is vannak, mivel már nem szoktam eltüntetni őket:) ) és ezekben a naplókban megannyi hirtelen eszembe ötlő történettöredék pihen. Nem egyszer fordult már elő, hogy ezek később jó szolgálatot tettek, hiszen be tudtam építeni őket egy-egy hosszabb sztoriba, vagy valamelyik könyvembe.

A környezetem sokáig nem tudta, hogy szoktam írni. Ez számomra egy nagyon őszinte és intim dolog, ezért nehezen osztottam meg másokkal, hiszen tudtam, hogy minden igaz amiről írok és azt hiszem mindenki tudja, hogy van, amiről nehéz beszélni. 5 évvel ezelőtt volt egy váratlanul nagy műtétem és az volt a fordulópont, akkor döntöttem el, hogy ideje megmutatni, hogy én is jó vagyok valamiben. Sorra kezdtem nevezni a különböző pályázatokra, és hamarosan előrukkoltam az akkor már 10 éve készülő első könyvemmel, A manasséval.

A környezetemben lévők nagy többsége igazán támogató és szeretik a munkásságomat. Azt hiszem szerencsés vagyok, mert mindenki elfogadta, hogy úgy érzem van miről beszélnem ennek a hatalmas világnak. Örülök, hogy egyre többen hallanak meg…

– Mi ihlette a mostani könyvet?

Röviden Én… Az életem szomorú és magányos kérdésekkel teli időszakai, mikor úgy éreztem, olyan egyedül vagyok mindazzal, amit érzek. De természetesen mindenkihez szól, aki valaha átérezte a lelki betegség legmélyebb részeit. Meg akarom szólítani azokat az embereket, akik érzik vagy érezték egyszer mindazt, amiről a könyvben írok. Szeretném, ha a depresszióból és szorongásból talpra álló emberek értékelni tudnák a saját erejüket, ha büszkék lennének arra az útra, ami a sötétből a fényre vezette őket. Ez a könyv nem önsegítő könyv, nem egy újabb megfoghatatlan valami, amit leveszel a polcról, de azt érzed nem lettél tőle több… Ez a könyv bizonyíték. Bizonyíték arra, hogy a sok rosszat megélt lelkek, a bánatból, a mélységből erőt meríteni képes lelkek azok, akik meg tudták gyógyítani önmagukat, itt vannak köztünk és úgy gondolom, össze is kapcsolja őket egy láthatatlan szál. Mondjuk úgy, hogy a „kék madarak” észreveszik egymást. 

A könyv három nagy szakaszt különít el a gyógyulásunkat illetően. A reménytelennek tűnő periódustól egészen a felépülésig. Három hosszabb lélegzetű novella és összesen 56 vers vezet minket végig ezen az úton, a lelkünk jelképe pedig a már említett kék madár.

– Mennyire találkozik az alkotó író és az élet többi területén megjelenő Tóth Tamara Önben? Melyik „szerepnek” jut több idő és ismertség?

Nálam ez szerintem nem különíthető el. Az „író én” ugyanaz mint a „többi én”, hiszen mindig a saját életemből merítem a legnagyobb ihletet és mindabból, amit magam körül megfigyelek. Aki olvassa amit írok, az kicsit engem is ismerhet már, ha képes olvasni a sorok között… Ugyanez fordítva is igaz. Ha valaki ismer engem személyesen és úgy igazán magamhoz engedem, akkor nem lesz meglepő az a mélység, amiről a legtöbb írásom szól. De persze van, aki meghökken egy-egy gondolaton, amit papírra vetek és talán elképzelni sem tudja, hogy ez is a valódi személyiségemhez tartozik. Azon vagyok, hogy ha valaki arra kényszerül, hogy tömören mutasson be engem, akkor az jusson először eszébe, hogy: „Ő itt Tamara. Tamara egy író.”

– Milyen felületeken, fórumokon van jelen alkotóként és ez mennyire fontos Ön szerint a könyvek népszerűsítése során?

A közösségi médiás jelenlét szerintem nagyon fontos. Én instagramon vagyok a legaktívabb, ott szoktam beszámolni az írással kapcsolatos fejleményekről, de természetesen a facebook oldalamon is közzéteszem a nagyobb híreket. Én leginkább a könyvbemutatókat szeretem, mert jó érzés beszélni az emberekhez, jó érzés megosztani velük, hogy egy adott könyvemmel mi volt a szándékom. Igyekszem kapcsoltot tartani azokkal, akik valamilyen felületen követnek, hiszen sok olvasót szereztem már így. Úgy gondolom, ha én szimpatikus ember vagyok, akkor a könyvemre is kíváncsiak lesznek.

– Sikerült már egy állandó olvasótábort kialakítani könyvei/az írói szerep köré?

Van egy „kemény mag”, akikről biztosan tudom, hogy el fogják olvasni bármit is írok, és boldoggá tesz, hogy mindig sikerül újabb emberekkel bővíteni ezt a kört.

– Milyenek a tapasztalatai a szerzői könyvkiadás kapcsán? Milyen tanácsot adna azoknak, akik még az első kéziratukat tartják a kezükben?

Én nagyon szeretem, hogy úgy érzem, a kezemben van az irányítás. Fontos számomra, hogy az írásaim valóban engem és az én mondanivalómat tükrözzék és ezért is választottam a könyvkiadásnak ezt a módját. Azt tanácsolom azoknak, akik bele akarnak ebbe vágni, hogy legyenek önmaguk legnagyobb kritikusai, mert akkor ott lesz bennük az a magabiztosság, ami miatt nem félnek többé mások véleményétől. Vágjanak csak bele, mert az álmokért megéri!

– Hamarosan megjelenik az új kötet. Ilyenkor milyen érzés kézbe venni a kész könyvet és milyen folyamatok kezdődnek meg azzal, hogy elkészült egy újabb alkotás?

Mindig fantasztikus érzés kézbe venni a kész könyvet, különösen ha az tényleg olyan, amilyennek megálmodtam. Megjelenés előtt már igyekszem beharangozni a könyvet és szervezni a könyvbemutatókat is. Szerencsére már több olyan város is van, ahol szeretettel várnak vissza.

– Most is ír már valamit vagy szükséges olykor-olykor pihenőt tartani és várni az újabb ihletre, témára?

Már tudom, hogy mi lesz a következő könyvem témája. Valójában már akkor tudtam, amikor a mostanit írtam és választanom kellett a kettő között, hogy melyik legyen előbb és végül a Röpképtelenül mellett döntöttem, és jól tettem. A másik könyvvel kapcsolatban még sok az előkészület, amit meg kell tennem, idénre viszont volt egy titkos nagy vágyam, hogy két könyvem jelenjen meg. Idén jelent meg az Őstehetség vagyok című harmadik könyvem is és mivel a Röpképtelenül már szinte készen volt, hiszen sok régebbi versem is belekerült, ezért választottam őt. És így sikerült elérnem a „duplázást”.

– Milyen olvasmányélményekből töltődik fel, vannak-e kedvenc szerzői?

Tudom, hogy nem népszerű válasz, amit adni tudok, de már nem szeretek olvasni, mert nem szórakoztat és gyakran megesik az is, hogy előre kitalálom, mi fog történni. Én inkább a történetek kiötlésében és megírásában találtam meg ugyanazt az élményt, amit régebben az olvasás nyújtott nekem. Régen nagyon sokat olvastam, de nem érzem az olvasmányélményeim hatását azokon, amiket én írok. Tényleg csak az életem hatásait látom bennük inkább. Kedvenc szerzőm sincs, inkább úgy mondanám, hogy „komfortkönyvem” van és az a már említett Drakula. Valahogy mindig ki tud kapcsolni, mikor elolvasom és eszembe juttatja, hogy a kilenc éves önmagam borzasztóan büszke lenne rám, amiért már a 4. önálló könyvemet adom ki.