Tikkasztó éjszakán két fivér a csillagos égboltot kémlelte. Csupasz háttal feküdtek a rendezetlen füvön nem törődve azzal, vajon milyen bogarak verhettek tanyát az elhanyagolt növényzet alatt? Tekintetük szerelembe esett, a hold és a csillagok rejtelmeit próbálták megfejteni. Mindketten véznák voltak, az idősebb épphogy elmúlt tizenhét, az ifjabb négy évvel volt csak fiatalabb. Órák óta szótlanul bámulták a firmamentumot, hagyták, hogy gondolataik szabadon kalandozzanak.

– Szerinted igaz? – csusszant ki a kérdés Nándi szájából. – A sorsunk előre meg van írva?

Misi nem szerette a filozofáló hangulatú beszélgetéseket. Gyűlölte a melankóliát, amiből az élet már amúgy is eleget adott, az ilyen jellegű eszmecsere pedig akaratlanul is magával hozta a szomorúságot.

– Miért kérded? – Misi jól ismerte öccsét, tudta, hogy csak úgy nem tesz fel ilyen kérdést. Valami kiváltotta belőle a gondolatot.

– Hát – kezdte nehezen – a tiszteletes azt mondta, Isten gondoskodik rólunk, hogy helyettünk is tudja, mi a jó nekünk.

– Gondoskodik?

Külső jegyekben nagy volt köztük a hasonlóság, a személyiségük azonban tűz és a víz. Nándi hajlamosabb volt a „hit ajándékára”, ahogy apjuk szokta mondani, Misi azonban ki nem állhatta az ájtatos embereket.

– Szerintem a nyomorúságos sorsú emberek nem gondolják úgy, hogy bárki is gondoskodna róluk. Persze ez az ő hibájuk. Tenniük kéne azért, hogy jobb legyen. Helyette elfogadták, hogy nekik ez lett megírva. Te talán hagynád, hogy más döntsön helyetted?

Nándi csalódottan felelt.

– Már döntöttek.

A sötétben is lehetett látni, amint a fiú ábrázatára ráült a szégyen és a csalódottság egyvelege.

– Tudom, hogy részben az én hibám, nem kellett volna annyira izgulnom, de ott a felvételin minden kiugrott a fejemből, mintha egy láthatatlan kéz egy gombnyomásra mindent törölt volna… Most mindent olyan sötéten látok. Úgy érzem, sosem fogom tudni megvalósítani az álmom, szerintem sosem leszek cukrász, mindig csak vágyni fogok rá, az atya próbált felvidítani, azt mondta, próbáljak beilleszkedni a másik iskolába, fogadjam el a sorsom, mert Isten tudja, mit miért tesz. Aztán ha lesz egy szakmám, egy olyan, amit szívből gyűlölök, majd megtanít pénzt keresni, értékelni a munka gyümölcsét, és abból finanszírozhatom a cukrász vágyamat, ha még meglesz, de én ezt nem így látom. – Nagyot sóhajtott. – Persze, ha a családunknak több pénze lenne, mehetnék egy fizetősbe…

Misinek fájt szomorúnak látni testvérét. Majd megszakadt a szíve, hogy ilyen fiatalon őt is megtalálták ezek az érzések, mikor kilátástalannak tűnik helyzetünk, elveszve kóborlunk a világban, ismeretlen ajtókon nyitunk be, amelyek elrettentő lehetőségeket tartogatnak. Misit cserben hagyták a szavak, nem tudott semmit mondani.

Továbbra is feküdtek egymás mellett a csillagos ég alatt, némaság ölelte őket körbe, csak a gondolataik zakatoltak. Az egyik szív bánatosan dobogott, a másikat remény és öröm árasztotta el.

Forró volt a nyár, akár egy szenvedélyes szerelem, amely sosem akar véget érni. Egyesek a hűvös otthonaikba menekültek, míg mások a vízpart közelében hűsöltek, kivéve Misit, aki ahelyett, hogy szórakozott volna a korabeli srácokkal, a város egyik vállalkozójánál vállalt munkát. Boldogsággal a szívében izzadt az építkezésen, a megszerzett garasokat szigorúan félretette, nem nyúlt hozzá. Hosszú és fárasztó nyár volt, mégis mosolygott.

Mikor elérkezett az évszak vége, Nándi rettegett az iskolakezdéstől. Még mindig nem békélt meg a gondolattal: olyat kell csinálnia, amit nem szeretne.

Az egyik szokásosnak induló napon Misi nem ment napi rutinjára. Fáradtan, nagy boldogságban odaállt Nándi elé, borítékot nyomott a kezébe.

– Nyisd ki! Meglásd, kár volt szomorkodnod egész nyáron!

– Mi ez? – kérdezte kíváncsian, közben nyitotta a borítékot.

Ami pedig abban volt, sírásra késztette. Nem tudta, miért dolgozik ilyen sokat Misi, nem is sejtette. Azért húzta az igát, hogy beírassa őt egy cukrásziskolába.