Mészáros Istvánnal, az Emlékek kötet szerzőjével beszélgettünk.

– Hónapok teltek már el az első könyved megjelenése óta. Olyan, mintha most lett volna. Milyen érzés visszagondolni rá?

Valóban nagyon gyorsan megy az idő. Nem is tudom, hogy ez jó vagy rossz tulajdonsága. Van, amikor az ember siettetné, amikor pl. türelmetlenül várja a könyve tényleges kézbevételének lehetőségét, van, amikor pedig olyan gyorsan elrepülnek a napok, hetek, hogy csak kapkodom a fejem, mi mindent kellene (vagy kellett volna) megcsinálnom. Még mindig nagyon jó érzés fog el, amikor megpillantom a könyvem a polcomon vagy amikor egy könyvesboltban látom, hogy még elérhető. Nem is akarom elhinni, hogy lassan már egy éve elkészült.

– Akkor egy kicsit utazzunk vissza az időben: hogyan indult az írás és hogyan született meg az Emlékek kötet?

Mindig vonzottak a könyvek, mindig szerettem jobban belemélyedni és megpróbálni megérteni azt, hogy vajon az írójukat mi mozgatta, hogy megírja a történeteket. Szinte lehetetlen vállalkozás ez, és most, hogy nekem, magamról kellene beszélnem e témában, még így sem vagyok könnyebb helyzetben. Ahogyan emlékszem, érdekes módon, nem csak a könyvek vonzottak, hanem azok a noteszek, füzetek is, amik teljesen üres lapokkal voltak tele. Azt éreztem, hogy valamit kellene beleírni, valami nagyon frappánsat, érdekeset, amit esetleg elő-elő vesz az ember nézegetni, beleolvasni. Később, amikor ötven éves lettem, az volt a mondás, hogy „most már a B-oldal következik”, „ideje ilyenkor számot vetni”, „mérleget készíteni”, „vonalat húzni…” stb. Ahogy telik-múlik az idő, egyre szívesebben emlékszik vissza az ember olyan dolgokra, amiket érdemes lehet lejegyezni. 

– Milyen érzés volt kézbe venni az első könyved és mit szóltak hozzá a családtagok, barátok?

Meglepetésnek szántam a könyvet mindenki számára, de be kell hogy valljam, még saját magamnak is kellemes meglepetés lett. Hiába láttam a terveket, a borítót, a fizikai valóját nem pótolja semmi. Ezért is részesítem előnyben az olvasásnak azt a formáját, amikor a kezemben tartott könyvet olvasom, nem pedig e-könyvet nézek egy kijelzőn. Persze megvan annak is a praktikuma. Én úgy veszek a kezembe egy könyvet, hogy megelőlegezem a bizalmat a szerzőnek, hiszen tudom, hogy rengeteg munkát tett bele. Van egyfajta misztikum abban, hogy amikor becsukom, akkor is tudom, hogy ott van benne az a hatalmas anyag, amiért olyan sokat kellett dolgozni. Én azt szeretném, ha bárki a kezébe veszi a könyvem, azt érezze, hogy egy darabkát tart a kezében belőlem.

– Volt könyvbemutatód, dedikáltál a Könyvhéten és egy pannonhalmi rendezvényen is. Milyen élmények kapcsolódnak a személyes találkozásokhoz az érdeklődőkkel, olvasókkal?

Csupa kellemes érzést tudok felidézni. Természetesen minden szerző azt szeretné, hogy minél többen ismerkedjenek meg a könyvével, minél több érdeklődő legyen körülötte, de ehhez nagyon sok olyan munkára van szükség, ami nem mindenki természetével egyezik. Én is ezek közé tartozom, akik azt szeretnék, hogy a háttérbe visszahúzódva figyelhessék az automatikus folyamatokat. De sajnos ezek a folyamatok nem automatikusak. Hatalmas és kitartò munka kell ahhoz, hogy fenn tudjuk tartani az érdeklődést vagy ahhoz, hogy egyáltalán tudják, hogy jelen vagyunk.

– A könyv népszerűsítéséhez nélkülözhetetlen az író. Nem titok, hogy lépésenként kellett beletanulnod az online felületek használatába. Mennyire jelentett ez kihívást és mit javasolnál azoknak, akik még most ismerkednek ezekkel a feladatokkal?

Valóban kár lenne tagadni, hogy teljesen a nulláról indultam, és csak bízom abban, hogy sikerül fejlődést produkálnom. Minden segítséget megkaptam a Kiadótól, hogy szinte a kezemet fogva megismertetett azokkal a felületekkel, ahonnan el lehet indulni. (Ezt nem is tudom elégszer megköszönni.) Az mindenképpen eredmény, hogy sikerült annyi bátorságot belém önteni, hogy képes legyek hozzászólni vagy közzétenni saját írásokat. Azon kevesek számára, akik ennyire a minimumról indulnak, elengedhetetlen a segítség kérése vagy elfogadása, hiszen ki más tudhatna erről többet, mint egy tapasztalt marketinges csapat, akik ráadásul a Kiadót is képviselik. A szerző és a Kiadó érdeke alapvetően ugyanaz. Érdeklődőket szerezni, könyvet eladni.

– Milyen felületeken osztod meg az írással kapcsolatos gondolataidat?

Nem szeretnék felsorolással válaszolni erre a kérdésre, mert attól félek hogy kihagyom valamelyik oldalt. Egyre több olyan felülettel találkozom, ahol lehetőség van bemutatkozásra, más szerzőkkel való eszmecserére. De akár véleményezést adni és kapni is. A magam részéről jobban kedvelem azokat a felületeket, ahol szakmaibb és ebből kifolyólag kritikusabb vélemények is leíródnak. A lájkvadászat nem nagyon viszi előre a dolgokat, sokkal jobb, ha sikerül gondolatokat ébreszteni.

– Mi jelenti a legnagyobb kihívást még ma is a könyved kapcsán?

Ha véletlen elém kerülnek az eladási statisztikák, akkor érzem, hogy ez mekkora kihívás. Minden egyes értékesített könyvnél előjön bennem az az érzés, ami talán a hála és a köszönet azok felé az olvasni szerető könyvbarátok felé irányul, akik úgy döntöttek, hogy pénzt adnak a könyvemért. Bízom benne, hogy nem csalódtak, csalódnak és olvasás után úgy csukják be, hogy utána még sokáig hordozzák a kedves emlékeket.

– Milyen gyakran írsz? Milyen körülmények kellenek ahhoz, hogy alkoss?

Ezt nem lehet egyértelműen meghatározni. Szeretnék egy kicsit hozzátenni az írásomhoz minden egyes nap, de sajnos a legtöbb esetben közbe jön valami. Nincs rendszeresség, mert akkor úgy érzem, hogy kötelező leülnöm a billentyűk elé, márpedig, ha valami kötelező, akkor az kevésbé megy. A legjobban úgy határozható meg, hogy hangulatfüggő az írás ideje. Több minden írásom van folyamatban, hol ezt hol azt folytatom vagy kiegészítem vagy visszaolvasás közben javítgatom, de ezt is azért, hogy eközben újabb gondolatok ébredjenek.

– Melyik a kedvenc részed a könyvedből?

„Pár nap múlva, az egyik késő délután Sanyi koma és Józsi szomszéd jöttek Nagypapihoz beszélgetni, borozgatni. Késő estébe nyúlt a borozgatás a borospincében, én is ott sertepertélhettem közöttük egy kis málnás vízzel a poharamban. – Na még egy utolsó koccintás és ideje befejeznünk. – mondta Nagypapi és feljebb emelte poharát. Összecsendültek a borospoharak, mindenki felhajtotta az itókáját. Közben Nagypapit néztem, aki lendületesen emelte szájához a poharát, közben a kezén visszacsúszott a bő ingujja és egy vastag régi sebhelyet láttam előbukkanni. Gondolkodtam, mikor is hallottam én ilyenről, de nagyon álmos voltam már. Nagypapi a szemembe nézett, kacsintott egyet, hamisan – ahogy szokott -, és elindultunk fölfelé a borospincéből.”

– Milyen lépéseket teszel azért, hogy minél több olvasót elérj?

Úgy érzem, hogy nem vagyok az a megszállott fajta, aki bárhol, bárkivel beszélget, azon ügyködik, hogy valahogyan szóba hozhassa a könyvét. Nem szeretném, ha azért kerülnének, mert attól tartanak, hogy már megint a könyvvel jövök elő. Ahogyan korábban említettem, több folyamatban lévő írásom is van. Ezek versek, kisebb novellák, és a legújabb kedvenceim: a dalszövegek. Ezeknek is megvan a saját felületük, amikre óvatosan be lehet csempészni a már megjelent könyvre való utalást.

– Hol találkozhatnak veled legközelebb az olvasók?

Jó lenne, ha sikerülne egyre több könyves rendezvényen megjelenni, de szívesen részt vennék olyan eseményen is (könyvtárban, művelődési házban vagy egyéb helyeken), ahol természetesen érdeklődés esetén, a fenti kérdésekhez hasonlóakra is, és egyéb, a könyvre vonatkozó kérdésekre is lehetőségem lenne válaszolni.