Már négy napja volt Delhiben, lassan megszokta a semmihez sem hasonlítható fűszeres illatot, ami oly jellemző Indiára. A halhatatlanok megsegítették, így váratlanul eljutott álmai országába. Egy társadalomkutató csoport tagja lett, felméréseket végeznek, aminek a vége, legalábbis a tervek szerint, egy átfogó tanulmány lesz. 

            Munkájában is egyre kevesebb örömöt talált az utóbbi időben. Unni kezdte a klinikai mókuskereket, a problémás gyerekektől kezdve a problémás kollégákon át a problémás főnökökig. Itt, Delhiben kezdte magát jól érezni. A meleggel sosem volt baja, jól bírta, a párás levegő sem zavarta. Most döbbent rá, mennyire különbözik az itteni konyha az otthon indiainak mondott éttermekétől. Imádta a fűszereket, s itt bőven volt belőlük az ételekben. Nem hiányolta a mindennapi húsfogyasztást, élvezte a sokféle zöldséget, gyümölcsöt, rizst. Itt divat a kézzel evés, a zöldségek, kenyérlepények szószokba való mártogatása.   

Nem zavarta az utcán csatangoló majmok serege sem, hamar megtanulta, hogy mindig legyen a zsebében valami csemege számukra, mert ha nem kaptak semmit, akár agresszívvé is váltak. Tudta, ha kereplőt tekerve jön valaki vele szemben, kerülje el, mert leprás – így jelzi, hogy ne alakuljon ki testi kontaktus közöttük. A betegségektől amúgy sem félt, minden kötelező oltást megkapott és úgy gondolta, valamennyi esélyt kell hagyni a halhatatlanoknak is, akik majd eldöntik, mi legyen vele. Legalább az őrangyalának is lesz egy kis tennivalója: az utóbbi időben semmiféle rizikós helyzete nem akadt, félt, hogy az őrangyal nagyon ellustul és figyelmetlenné válik.

            Egy hét múlva eljött az idő, amikor tovább indultak. Első állomásuk egy kis városka volt, a nevét Péter képtelen volt megjegyezni, pedig igen jó nyelvérzékkel és névmemóriával rendelkezett. 

            Késő délután érkeztek meg, egy szép szállodában voltak elhelyezve, a helyi körülmények között modernnek számított, a szobákhoz tartozó fürdőszobákkal. Mint mindenki, Péter is a szobájába sietett, lezuhanyozott, fehérneműt és inget váltott, majd lement a megbeszélésre, melyen a következő napok feladatait akarták pontosítani, leosztani személyekre. Elég hamar végeztek, más dolog nem volt aznapra.. 

Péter pihenni akart, indult a kulcsáért a recepciós pulthoz. A pult mögött egy 50 év körüli, ezüstös hajú úriember állt, szolgálatkészen adta a kért kulcsot, majd megkérdezte, természetesen angolul:

– Uram, hány órára kéri a Bettyt? 

Péter meglepődött. Számos helyen megfordult már, de ennyire nyíltan még sosem kínáltak fel neki nőt. Nem mintha prűd lett volna, de most nem kívánt semmilyen bizonytalan kalandba bocsátkozni. Így hát udvariasan, de határozottan közölte a recepciós úrral, hogy köszöni a lehetőséget, de nem élne most vele. A portás felvonta a szemöldökét és biztosította Pétert, hogy ez a szobához jár, nem kell külön fizetni érte. Péter újból megköszönte és már indult volna fel a szobájába, amikor a portás újra rákérdezett. Péter kicsit ingerült lett az erőszakosságtól, látta, hogy így nem fog szabadulni. Vállat vont és mondta:

– Ok, please Betty, by eight the morning. Azaz, akkor reggel 8-ra kérte Bettyt.

 Úgy gondolta, addig történik valami vagy majd megbeszéli a hölggyel, hogy beszélgessenek egy jót és ennyi. Kicsit morcosan ment fel a szobájába, újra lezuhanyozott, beírta a naplóba a napi eseményeket, érzéseit, benyomásait, majd egy Thomas Mann kötettel ágyba bújt. Inkább vele, mint Bettyvel – morogta még magában, majd pár oldal elolvasása után eloltotta a villanyt.

Reggel diszkrét kopogásra ébredt. Először hirtelen nem is tudta hol van, aztán eszébe villant az este és bosszúsan szólt: Come in! Nem igazán érdekelte hogy néz ki, minél hamarabb túl akart lenni az egészen és menni, reggelizni. Az ajtó kinyílt és – Péter legnagyobb megdöbbenésére – egy kifogástalan egyenruhába öltözött inasféle lépett a szobába, kezében tálca, rajta teáskanna, csésze, cukor, citrom, menta, szépen elrendezve.

– Please, Sir, the bad tea – mosolygott Péterre a férfi, óvatosan letéve a tálcát az asztalra.

Péter elképedve nézett rá, aztán hangosan röhögni kezdett. Szegény fiú, nem tudta mire vélni a fehér úr különleges viselkedését. Péter – még mindig röhögve – némi aprót nyomott a meglepett felszolgáló kezébe, aki nagy hajlongások közepette, de nem csökkent csodálkozással kiment.

Péter levetette magát a fotelre és alig tudta a nevetést abbahagyni. 

– Így jár az – gondolta -, aki azt hiszi, hogy mindent ért angolul.

Mert a derék szállodai portás a reggeli tea időpontja iránt érdeklődött az este, amit errefelé bed tea-nek hívnak. 

– Na, gyere Betty! – mondta Péter még, immár kuncogva a teáskannának. 

Jól indult a nap.