Borbála
A viharos, sötét éjszakában, egy falusi kis viskó ablakából pislákoló, narancsszínű fény szűrődött ki. A földútnál, ahol a vad szél felkavarta a port, úgy sistergett a több száz éves fa koronája, mintha lángok nyaldosnák őt. Amikor elhaladt mellette a lovaskocsi, a vén pap összerezzent. A kocsi ablakából látta a tekintélyparancsoló fát, ahogy azt a kis viskót is, ahonnét árnyékok tánca rajzolódott ki. A pap végigsimította szürke homlokát. Szegény teremtés, gondolt arra a fiatal nőre, akinek ügyében érkezett. Sóhajtva szállt ki a kocsiból.
– Kutya idő van!
– Az – felelte a kocsis.
A pap vézna kezével keresztet vetett, majd elindult a viskó bejáratához, ahonnét sírással vegyített jajveszékelés hallatszott.
– A lányomat senki nem ítélheti el! – ordította Ferenc, könnyes szemmel. – Méghogy boszorkány!
Sötét szeme izzik, akár a tűz. Vaskos tenyerével olyat csapott a tölgyfa asztalra, hogy felesége, Anna, összerezzent.
– Mit tehetnénk, ha bűnösnek kiáltották ki! A szegény Borbálánkat, uramisten! – sóhajtott fel, szemét a kendőjébe törölve.
Amikor a pap bekopogott, Ferenc izgatottan nyitott neki ajtót.
– Isten hozta, atyám! Csak ön segíthet a lányunkon.
A pap szomorúan nézett Ferencre. Sovány, beesett arca, lesütött szeme semmi jót nem ígért. Sötétkék köpenyét a székre terítette, majd reszkető hangon szólt:
– Ferikém, nagyon jól ismerlek téged és a családodat. Borbálát is én kereszteltem. És, bár lelkem mélyén tudom, hogy ártatlan, de – itt elhallgatott.
Ráncos tenyerét Ferenc vállára helyezte. Ferenc kérdőn emelte fel a hangját:
– Kérem, az Isten áldja meg, ártatlan a lányunk, tegyen valamit az érdekében!
– Én, én megértelek, de úgy értesültem, hogy Borbála színt vallott. Az ítéletet két nap múlva hajtják végre. Már csak a jó Isten kegyelmében bízhatunk.
– Isten kegyelme? Mire megyünk vele? Nekünk a lányunk kell! – sziszegett értetlenül Ferenc.
– Ó, Istenem! – visított fel Anna.
Ferenc tanácstalanul nézett a papra és a feleségére. Egyetlen lányukra gondolt. Sűrű bajuszába markolt, száját eltakarta. Arca vöröslött a dühtől. Már-már azon van, hogy káromkodik, de még őt is elriasztja a vén pap szigorú tekintete. Mély csalódottsággal a hangjában csak ennyit mondott:
– Legyen boldog az Istenével.
A pap kimérten körbenézett. A zokogó asszonyt figyelte. Barna haját sötét kendő takarja. Arcáról lerí a megtörtség. Vele szemben Ferenc áll, szintén csalódottan, telve haraggal. A szomorú zokogással vegyített csendet a pap szavai törik meg.
– Sajnálom. Feri, a megjegyzésedet Istennel kapcsolatban meg sem hallottam – mondta figyelmeztetően a már teljesen magába roskadt apának.
Lassan a köpenye után nyúlt. Felöltötte magára és a szülők tekintetét kerülve még megjegyezte:
– Az ítéletet két nap múlva hajtják végre.
Amikor kilépett a viskóból, úgy érezte, mintha mázsás kövek nyomnák a szívét. De végül is, mit tehetnék?, gondolja. Ferenc mély szomorúsággal a szemében nézte a kocsi felé sietősen lépkedő papot.
Ferenc fátyolos tekintettel csukta be az ajtót. Kapaszkodott lánya emlékképébe. Az asztalhoz ült. Megsimogatta a széket, ahol lánya utoljára ült. Alig egy hete volt.
– Akkor még jó volt minden – mondta könnyeit visszafojtva.
Felesége szótlanul, megtörten nézett rá.
– Minden olyan ígéretesnek tűnt.
Ferencben felelevenedtek az emlékek. Csodaszép lányára gondolt. Fekete haja messziről csillogott. Bájos mosolya sokakat megigézett. Telt, piros ajka, keskeny álla különleges szépséget kölcsönzött neki. Az alig húszéves lányt a falu földműves fiának, Ernőnek szánták. A lány, bár nem akarózva, de engedelmeskedett a szüleinek, ,,De apa, Ernőt gyerekkorom óta ismerem. Ő nem életrevaló. De, ha téged ez boldoggá tesz, ám legyen.“ Ezek a szavak most késként hasítottak Ferenc lelkébe. Hangosan felszisszent. A széket nézte, ahol akkor a lánya ült. Akkor még az anyósával boldogan koccintottak. Nagyon úgy tűnt, hogy Borbála boldog lesz. Ám egy napon Ernő váratlanul lebénult. Szája egyik fele leesett, beszélni nem tudott. A fiú édesanyja nagyon megrémült, csak Borbála nézte vőlegényét érzelemmentesen. Az édesanya rosszat sejtett. A falu javasasszonya után futott, aki egyben kuruzslással is foglalkozott.
A vénasszony szavai sokkolóan hatott Ernő édesanyjára.
– Valószínűleg boszorkány műve – , sejpítette vigyorogva – alighanem el akarják tenni láb alól, szegényt. Az estét már biztosan nem éri meg.
Az asszonynak igaza volt: Ernő még az éj beállta előtt meghalt. És, ha ez még nem lenne elég, egy koromfekete varjú károgását lehetett a tornácról hallani. Az anyában még inkább felébredt a gyanú: csakis a szokatlanul gönyörű, érzelmileg kissé hűvös Borbála lehet a bűnös.
– Te tehetsz róla! Az első pillanattól sejtettem, hogy valami nincs rendben veled! Megérzem ám! – fakadt ki őrjöngve az asszony.
Borbála persze mentegetőzött. Még az is kibukott belőle, hogy őszintén, nem is szerette Ernőt.
Az asszony szinte kővé dermedt. Minden ízében reszketni kezdett. Aztán seprűnyél szerű karját a magasba emelte, és öklét rázva kiabálta:
– A kurvája! Majd megkapod, amit érdemelsz!
Borbála ennek hallatán feldúlt és vad dühvel rontott rá az asszonyra. Ez amúgy is rontott addigi helyzetén, hiszen az asszony vallomásából a bírák arra következtettek, hogy boszorkány.
A lány persze tagadott. Kikérte magának a vádat.
– A párom már gyermekkora óta fejfájással küszködött. Tudtam róla, hogy nem életrevaló. Így is, úgy is meghalt volna – válaszolta merészen.
– Mit mondtál? Nem életrevaló? Az a szegény fiú akkor lett beteg, váratlanul, amikor elvett téged. Ahogy azt is tudjuk, hogy nem szeretted őt. Mágiát használtál, hogy megszabadulj tőle – a bíró kimérten, lassan mondta a szavakat. Kis szünetet tartott, nézte Borbála félrefordított arcát, melyet teljesen eltakart dús, fekete hajkoronája. Fekete szépség, gondolta.
– És mivel magyarázod a fekete varjút? – tette fel a váratlan kérdést.
Borbála kacagni kezdett. Arcát a bíró felé fordította.
– Az csak véletlen egybeesés lehet. Nincsenek boszorkányok! Ne legyen ostoba! – vágta rá izgatottan Borbála.
– Nincsenek véletlenek? Istenben sem hiszel? – horkant fel az egyik vádló.
Borbála elhallgatott. Szeméből könnyek törtek elő. A templomra gondolt, ahová rendszeresen járt a szüleivel.
– Tehát igaz. Mégis boszorkány vagy! Nemcsak egy embert öltél meg, hanem a vőlegényed! A büntetésed, tűz általi halál!
– Nem – csuklott el Borbála hangja.
Tagadása olyan erőtlen volt, hogy nem is érződött annak.
A város börtönébe kísérték, ahol várta beteljesülő sorsát.
Az a néhány nap csigalasússággal telt a vén pap számára. Nem tudta kiverni fejéből Borbála ártatlanságát. Valahol sajnálta a szülőket és a lányt szintén. Ám egész életében ragaszkodott a törvényhez, a kimondott ítélethez. Egyik fő elve így hangzott: az igazság mindenek felett. Ugyan nem volt babonás ember, mégis, a beismerő vallomások mércéje szerint elfogadta a mágiát. Az ítélet napját hétvégére tűzték. Még előtte való nap bebocsátást nyert a börtönbe. Amikor az őrök kinyitották a vaskos, nehéz ajtót, amely a pincébe vezetett, visszhangzóan hatott Borbála sikolya.
A pap nehézkes léptekkel indult a lefelé vezető lépcsőn. Félhomály volt, világítás gyanánt csupán néhány fáklya ontotta a fényt. Borbála a földön ült, sötét, szétzilált fekete haja beleolvadt a környezetébe. Arca teljesen fehér, ajka sarkában alvadt vér látszott. Melleit egyszerű vászon lepel takarta, amely a combjáig ért. A pap hűvösen nézte őt.
– Isten megkegyelmez, lányom. Nekem elmondhatod.
Borbála könnyben úszó szemmel nézte a papot.
– Ezek a bolondok azt hiszik, hogy boszorkány vagyok. Nem érzem magam bűnösnek. Az, hogy a párom meghalt, akit nem szerettem, erről nem tehetek. De ezt nem képesek elhinni.
A pap bólogatott. A lány szemébe nézett és megkérdezte:
– Lányom, nagyon jól ismerlek.
– Most mit vár el tőlem? Mondjam meg, hogy boszorkány vagyok? – hüledezett, közben kis tenyerével dús hajába túrt.
A pap riadva nézett rá.
– Azt hittem, Istenben hiszel, nem a véletlenekben. Mintha menteni akarnád magad.
Borbála arca vörösleni kezdett.
– Ön mit tenne, atyám?
– Ha ártatlan lennék, nem takaróznák a véletlenekkel. Ilyennel csak azok állnak elő, akik nem merik vállalni tettüket.
Borbála ideges lett. Vadul a haját kezdte tépni.
– Nem öltem meg senkit! – visította.
Hangos zokogásban tört ki. A pap csak hümmögött. Isten bocsássa meg vétked, gondolta.
Amikor felért a friss levegőre, fekete varjú károgott a messzeségben. Tollai olyan tépázottak voltak, mint Borbála fényes, fekete haja.
– Tehát igaz – állapította meg a pap.
A súly, mely a lelkét nyomta, továbbra sem engedett.
Másnap délután verőfényes idő volt.
– Nagyon jól fog égni – jegyezte meg az egyik végrehajtó.
Nem messze tőlük már nyílt a börtön kapuja. Borbálát vezették ki. Haját feltűzték, amely turbánként hatott. Sötéten ragyogott a napfényben.
– Nézzetek oda, a fekete szultán. A boszorkányunk.
A lány megvető tekintettel nézett rájuk. Szája sarkából friss vér szivárgott, arcán sárgászöld folt. Amikor a sorsába beletörődött lányt a máglya oszlopához kötözték, üresen bámult a köré gyűlt néhány emberre. Látta a vén papot, kissé távolabb.
A pap látta, amint meggyújtják a fahasábokat és Borbála csalódottan sikolt:
– Ártatlan vagyok! A pokol tüzén égtek el! – majd a hóhérai felé köpött. Jajgatását elnyelték a lángok. Bevégeztetett.
– Isten veled, Borbála – fordult el a pap.
A kocsi már várta.
– Döglött varjút találtak a börtön udvarán, reggel. Azt mondják, a boszorkány műve volt ez is –kacsintott a pap felé a kocsis, fűszálat szopogatva.
– Ugyan már, az csak véletlen – legyintett a pap.
Amikor rátértek a földútra, mélyen elgondolkodott, imakönyvét szorongatva. Borbála talán mégis ártatlan volt. A mázsás súly hirtelen engedni kezdett. Megkönnyebbülést érzett. Az imakönyv halk koppanással esett a kocsi padlójára. A vén pap üveges tekintettel meredt Borbálára.