Egy hónapja már, hogy a heves esőzés okozta áradás miatt bennrekedtem a gát egyik szervizblokkjában. Az egyetlen kijáratot eltorlaszolja a törmelék, a szervizalagutakat pedig elöntötte a víz. A vonalas telefon süket, a rádió tropa, a telefonom lemerült, így még csak segítséget sem tudok hívni. A készleteim végén járok, és nem hiszem, hogy egyhamar kijutok innen.

Csak ő van itt rajtam kívül… pontosabban a teste. A zuhanytálcába fektettem és letakartam egy ponyvával. Mint hülye gyerek a törött lámpával, azt gondoltam, hogy ez majd megoldja, de… sajnos nem.

Nem akartam, hogy így végződjön… őszintén nem. Én mondtam Philnek, hogy nem kéne lemerülnie az alagútba, mert túl hosszú az út, de nem hallgatott rám. Jillel vártunk és vártunk a csatornafedél mellett, de segítség helyett Phil élettelen testét sodorta vissza a víz. Ekkor mondtunk le az alagutakról.

Jill egy gyönyörű, de törékeny lány volt. Gesztenyebarna fürtökkel, helyes kis frufruval és olajzöld szemeivel talán a legszebb lány volt, akit valaha láttam. Szerette a fodros ruhákat, ami miatt az emeleten fodros Jillként is becézték. Jó kapcsolatot ápoltuk, de három nappal ezelőtt… történt valami. Épp a rádiót bütyköltem, amikor nekem támadt egy késsel. Megpróbáltam először szép szóval, és amikor nem ment, erővel akartam elvenni tőle a fegyvert, de… túl nagyot rántottam rajta. Jill elveszítette egyensúlyát és fejjel előre nekivágódott egy vascsőnek. A fülsiketítő csendben tisztán hallottam, ahogy megreped a koponyája, majd ahogy a darabjai találkoznak a betonpadlóval. Hiába szólongattam, nem felelt és a vér láttán pánikba estem, ezért vittem be a zuhanytálcába.

A baleset utáni első este többször is a recsegő ponyva hangjára ébredtem, reggel pedig nyitva találtam a szekrényemet. Kulcsra volt zárva, és nálam volt a kulcs, de az egyik énem sejtette, miért pont az enyém nyílt ki a harminc szekrényből. Szerettem őt, de tudtam, hogy felesleges próbálkoznom nála. A magas, kigyúrt pasikat szerette, mint amilyen Phil is volt.

A második este sűrűbben és hangosabban recsegett a ponyva, reggelre Jill teste pedig a zuhanytálca előtti járólapon hevert. Azt gondoltam, hogy pár óra alatt elfolyik a vére, de a mosdó padlóját peremtől peremig beborító vértócsa nem engem igazolt. Ekkor döntöttem úgy, hogy inkább bezárom a mosdó rozoga faajtaját, eltorlaszolom az egyik asztallal, az ürítést pedig a szervizalagútban végzem, de az óvintézkedésem mit sem ért. Reggelre a mosdó ajtaja tárva-nyitva volt, az asztal az oldalára borulva és véres lábnyomok vezettek a szekrényemig. Tudtam, hogy nem helyes elvennem Jill ruháját, de… nem is tudok épkézláb magyarázatot, hogy miért tettem…

Tegnap este tört el a mécses, amikor arra ébredtem, hogy fázom. A kezemmel kerestem a takarómat, gondolván, hogy biztos lerúgtam magamról, de csak valami puha, jéghideg dolgot éreztem. Kinyitottam a szemem és Jill üveges, ítélkező tekintete nézett vissza rám, miközben akaratlanul is a mellkasát tapogattam a zuhanytálcányi vérben.

Reggel hét óra tizennégy perc van és itt állok három, egymásra pakolt asztal és egy szék tetején, készen arra, hogy felkössem magam, és véget vessek a rémálomnak. Jill vére azóta is ömlik kifelé a mosdóból, de engem már csak az érdekel, hogy a nyakamba akasszam a farmeremből és Jill fodros ruhájából készített hurkot – és kirúgom magam alól a széket.

A szék hangos csörömpöléssel tört darabjaira a betonon, én pedig számoltam a másodperceket. Vajon meddig tarthat, amíg megfullad az ember? Mintha csak lassan hunytam volna le a szemem, úgy ragadta el tőlem a halál fekete árnyéka az életet. Ahogy fuldokoltam, tekintetem a pőre, fehér falra szegeződött, de még a vég beállta előtt a mosdóajtóra siklott, melynek kilincsén hangosan koppant Jill véráztatta kézfeje – majd beállt a sötétség.