„Egy darab sárga gyűrű” – ez volt a borítékra írva. 

Gimnáziumban ismerkedtek meg. Egymás mögött ültek – a fiú hátul. A legenda szerint mindig megfogta a lány bokáját a pad alatt, hogy az ne tudjon felállni felelésnél. A lány ilyenkor csak rosszallóan hátranézett – nem vette komolyan a hosszú hajú, nevetséges bundában pöffeszkedő fiút, aki bár a legokosabb volt az osztályban, mégis inkább a zenélésen és a motorozáson járt az esze. 

Aztán érettségi után a fiú megkereste – egy könyvet akart kölcsönkérni. Találkoztak a Móricz Zsigmond körtéren, az 53-as és a 3-as busz közös megállójánál, ott történt az átadás. Akkor lett gyanús a lánynak, hogy ez az egész könyvmizéria talán csak ürügy egy találkozóra. 

Fél évig jártak. Nagy szerelem volt, amolyan tinédzser l’amour – persze szigorúan este 10 előtt, a lány tovább nem maradhatott ki. Aztán a fiút elvitték katonának. 11 hónapra. Postafordultával mentek a 6-8 oldalas, kézzel írott levelek oda és vissza. A lány készült az egyetemi felvételire – Műegyetem, apukája nyomdokán. A fiú jó volt matematikából és fizikából – hát a gyöngybetűkkel leírt példákat írásban magyarázta el a lánynak. 

A katonaság után a fiúra rászakadt a szabadság. Félni kezdett, hogy nem tud élni, hogy beszorul ebbe a kapcsolatba, hogy a lány majd elveteti magát. Így hát szakított vele. Az ötéves érettségi találkozón futottak össze újból. Egymás mellé keveredtek az asztalnál pár sör után, beszélgetni kezdtek. A fiú szemében megbánás volt, a lány szemében remény gyúlt. Túl voltak jó néhány sikertelen szerelmi próbálkozáson. A Ferenciek teréről a Sas-hegyig sétáltak, egész éjszaka beszélgettek. Újrakezdték. 

A kocsiban ülve, egy téli estén kérte meg a lány kezét. Csak úgy, beszélgetés közben, gyűrű sem volt. A lány kinevette – azt hitte, csak viccel. Pedig nem viccelt, fél évre rá tényleg feleségül vette. „Holtomiglan, holtodiglan” – így visszhangzott az esküjük a katolikus templom falai között. 

Két kislányt vállaltak – mérnöki precizitással három év korkülönbséggel, hogy a lánynak ne kelljen visszamennie dolgozni a gyerekek születése között. Azóta sem ment vissza, otthon ragadt. Ő vitte a gyereknevelést és a ház körüli dolgokat, hogy a fiú kiteljesíthesse a karrierjét. Bő egy évtizedig csak hétvégéken találkoztak – a fiú külföldön dolgozott. Ez volt az ár, de cserébe lett házuk, autójuk, megtakarításuk. „A lányoknak, hogy könnyebb legyen elindulni az életben” – ez vitte őket előre. 

Néha vitatkoztak: a lány sírt, „elválok” – kiabálta, a fiú csitítani próbálta. A gyerekek a lépcső tetején ücsörögtek és felosztották: ki megy a mamával, ki a papával, egyikőjük sem maradhat egyedül. Aztán persze sosem váltak el: a lány napi másfél doboz cigarettába, a fiú ételbe fojtotta azt, amit nem így terveztek. 

A fiú egyik nap korán hazajött a munkából. „Nem érzem jól magam” – mondta, és kért Aspirint a lánytól. A délutánt átaludta, de este újra laptoppal az ölében ült az ágyon – dolgozott, mint mindig. Aztán remegni kezdett. Majd fulladni. A lány mentőt hívott és rémülten ült az ágy szélén. A csöngetésnél le kellett rohannia az emeletről, beengedni a segítséget – mire visszaértek, a fiú már elvesztette az eszméletét és a 140 kilós test tehetetlenül hevert, félig lecsúszva az ágyról a földre. Azonnal lélegeztetőgépre tették, elaltatták. A lány nem mert beszállni mellé a mentőbe. Rettegett, mi fog történni. 

A kórházba a kislányaik is bejöttek – már felnőtt nőként. Kint álltak az intenzív osztály ajtaja előtt a csütörtöki éjszakában, és egyikük sem tudta, mi lesz. Az ajtón egyszer csak kijött egy nővérke, és fekete szemeteszsákban odaadta a lánynak a fiúról hirtelenjében levágott ruhákat. Meg egy borítékot. „Egy darab sárga gyűrű” – ez volt a borítékra írva. 

Anyukám hangtalanul csúsztatta a táskájába jegygyűrűje párját.