Azokon a napokon, amikor nem találkozom másokkal, keveset nevetek. Addig a kilenc hónapig, amíg Rostockban élek, egyfajta magányra ítélem magamat. Nem keresem mások társaságát, hogy tudjak olvasni és írni. Leával néha találkozom, de nincs semmi komoly köztünk. Ez is része az elefántcsonttorony életmódnak. Úgy fogom fel a dolgot, mintha az érettségire készülnék. Mindegy, hogy várnak a haverok vagy fociznék, nem állhatok a bizottság elé úgy, hogy nem készültem fel maximálisan. Mert egy részem perfekcionista, talán az egész az. Angol, német, magyar könyvek sorakoznak a polcomon, a felük az írásról szól. Talán hiba volt, hogy nem mentem magyar szakra. Erről ott is tanulhattam volna. De általában csak a magam kárából tanulok. Konok tudok lenni ilyenekben, mintha direkt szenvedtetném magamat. Pedig nem olyan hosszú az élet. A karácsonyok úgy jönnek egymás után, mintha nem lenne fék a Mikulás szánján és csak pörgetne minket a Föld körül.

Ezeken a magányos estéken sokat gondolok Biára. Szakításkor azt mondta, én voltam az egyetlen, akit valaha szeretett. Egy ideje gondolkozom rajta, hogy ráírjak, de félek, hogy ugyanúgy végeznénk, mint legutóbb. Plusz Észak-Németországban élek. Itt van Lea, de nem hiszem, hogy mellette boldog leszek. A humorunk nem passzol annyira. Ő is falakat von maga köré, akárcsak Bia. És Adelina mit szólna, ha Leát választanám? Adelina egy portugál lány, akivel rengeteget nevetek. Amikor meglátok valami furcsaságot az utcán, mindig eszembe jut, és elmosolyodom. Vele sokszor elég annyi a nevetéshez, hogy együtt sétáljunk és nézzük az életet, mint egy mozit. De Adelina Amszterdamban él.

Szeretem, ha van mellettem valaki, akivel tudok hülyéskedni. A viccelődés mindig jól ment a suliban, egészen egyetemig. Azóta elveszett a közeg. Olyan társaságokba és munkahelyekre kerülök, ahol nem mindig vevők a humoromra. Vagy egyszerűen belőlem veszett ki valami?

Azt álmodtam éjszaka, hogy a tengerparton sétálunk a magyar tanárommal meg a barátnőmmel (ismeretlen nőszemély), majd egy kék kabrióval a tengerbe hajtunk, de sértetlenül kiszállunk, és sétálunk tovább, mintha egyszerű GTA karakterek lennénk. A tanárnő előttünk jár, a barátnőm vidám, és én erősen, egy jó suhintással rámarkolok a seggére. Nagyot csattan. A tanárnő, aki mindig is bírta a humorom, hátranéz, és kacéran azt mondja:

– Épp, amikor vizes? Ráadásul a hátam mögött?

Pimaszul annyit felelek a barátnőmnek:

– Nem ő az első tanár, akit átverek.

Mindhárman nevetünk. Ekkor felébredtem.

Vajon a volt osztálytársaim is gondolnak a múltra? Vajon ők is eltöprengenek azon, hogy kimaxolták-e a fiatal éveiket? Hogy mit gondolnak róluk mások? Hogy valami nagyon megváltozott, mióta felnőttünk? Naivan azt gondolom, hogy igen. Van olyan osztálytársam, aki az első szerelmétől kapott gyereket. Mi van, ha elmúlik vagy már el is múlt a szerelem? Egész életemben. Sajnos nem elég drámaiak a szavak. Elcsépeltek. De amint észreveszi valaki, milyen gyorsan pörögnek a karácsonyok, rájön, mint jelent meglépni valamit. Egyre nagyobb súlya van mindennek. Írni Biának, leküzdve a félelmemet. Erőltetni a boldogságot Leával. Münchenbe költözni Adelinához. Elfogadni, hogy nem mindenki számára leszek vicces. Tököt növeszteni, beállítani a magyartanáromhoz, aki még mindig nincs negyven, letépni róla az inget, és rommá kefélni a konyhában.

            Az élet csupa lecke. A maga módján mindegyik ugyanarra a kérdésre ad választ: ki vagyok én egészen pontosan? Miért nem élhetem úgy az életem, ahogy szeretném? Azt hiszem, már rég becsavarodtam volna, ha ezeken nem tudnék nevetni.