Gondolatok az ÉN-emről

Ki van itt helyettem?

Az éjszaka csendjében egyedül feküdtem az ágyamban, amikor hirtelen furcsa érzés ébresztett fel. Nem tudtam meghatározni mi történik körülöttem, de valami nem stimmelt. Mintha valaki más teste lenne az enyém, mintha valami megváltozott volna bennem. Szinte már éreztem a bőröm alatt lüktető idegent, akit most hirtelen magaménak kellene hogy érezzek.

A szobámban csak az óra monoton kattogása törte meg a csendet. Már-már belekergetett a ketyegés egy nyugodt gondolatsivatagba, de a fejemben mégis egyre erősebben cikáztak a gondolatok villámai. Félelem, zavarodottság és ismeretlen furcsa fájdalom keveredett egymással, mintha valaki szétszaggatta volna a lelkemet, és csak egy üres héj maradt volna belőlem.

A következő napokban ez az érzés csak erősödött bennem. Mintha másik valaki irányítaná a testemet, miközben én csak passzív szemlélője vagyok a saját életemnek. Egyre többször találtam magam a tükör előtt, azon gondolkozva, hogy ki is vagyok valójában.

A félig-meddig átaludt éjszakák során, az álmok révén próbáltam megfejteni ezt az érzést, de minden álom csak még inkább összezavart. Hol egy idegen személyiség bújt belém, hol pedig én szóltam olyan szavakat és tettem olyan dolgokat, amiket soha nem gondoltam volna magamról.

Nappal azon dolgoztam, hogyan tudnám megakadályozni ezt a furcsa változást. Szigorúan ellenőriztem minden lépésemet, minden szavamat, de hiába, mintha egy másik erő irányította volna az életemet.

Egyre elviselhetetlenebb lett ez az érzés. Úgy éreztem csak egy árnyék vagyok önmagam mellett. Vagy azárnyék az, ami próbál irányítani, én pedig csak csendesen követem az utasításait.

Végül eljutottam egy pontra, ahol már nem tudtam megkülönböztetni a valóságot az álomtól. Végtelen mélységbe zuhantam, és minden reményem elvesztettem, hogy valaha is eljön a felismerés. Soha nem leszek képes talpra állni.

Aztán egy nap, a legmélyebb kétségbeesésemben, rádöbbentem valamire. Talán ez az egész nem arról szól, hogy egy másik lélek lakozik bennem, hanem arról, hogy én magam vagyok aki idegen a saját testében. Talán nem kell megértenem, ki irányítja az életemet, hanem inkább elfogadom, hogy én vagyok az, aki felelős minden tettért és szóért.

Talán ez az elfogadás lehet a kulcs a szabadsághoz, ahhoz, hogy végre önmagam lehessek. Mert ha elfogadom ezt az idegen testet, talán rájövök, hogy valójában soha nem voltam idegen saját magamtól.

Az elfogadás

Az elfogadás gondolata egyre jobban foglalkoztatta az elmémet, és lassan kezdtem megérteni, hogy az idegenség érzése, ami eddig körülvett, valójában az én belső konfliktusaimból származott. A depresszió sötét fellegei most már kezdtek eloszlani a felfedezés fényében.

Napról napra egyre több időt töltöttem a gondolataim mélyén, próbálva megérteni önmagam és a testem közötti kapcsolatot. Az elfogadás felismerése új erőt adott nekem, és lassan visszanyertem az irányítást az életem felett.

A környezetem is észrevette a változást bennem. Az ismerőseim lassan kezdtek visszatérni hozzám, és már nem láttak árnyékot az arcomban, értékelték, hogy valódi életet kezdek élni. A nehéz az volt, hogy mindegyik énem ismerőseit fel kellene ismernem.

Egy este, amikor az éjszaka csendjében egyedül ültem a szobámban, hirtelen megérkezett hozzám az inspiráció. Ahogy a tollam a papíron suhant, egy történet született, ami nemcsak a saját utamról szólt, hanem az emberi lélek mélyebb titkairól és az elfogadás erejéről.

Az úton, amelyen most jártam, már nem voltam egyedül. Az elfogadás és az önismeret irányt mutatott nekem, és bár még mindig voltak nehéz pillanatok, tudtam, hogy képes vagyok túljutni rajtuk.

Mert most már én vagyok az irányítója a saját életemnek, és a testem nem egy idegen börtön, hanem az otthonom, ahol a valódi önmagam kiélhetem és megmutathatom a világnak.

A kétség

Ahogy az elfogadás útján jártam, egyre inkább beletörődtem abba, hogy talán soha nem fogom teljesen megérteni, ki is vagyok valójában és miért érzem úgy, hogy egy idegen testben élek. De ahelyett, hogy a kétségekbe vesznék, kezdtem elfogadni a bizonytalanságot, és megnyugvással töltött el, hogy talán ez a bizonytalanság teszi érdekessé és gazdaggá az életemet.

De még így is, olykor megkísért a gondolat, hogy talán nem vagyok egyedül a testemben. Talán több gazdája van ennek a testnek, és mindannyian küzdenek az irányításért. Ezek a gondolatok hajnalban ébresztettek fel, amikor még mindig homályos az elmém, a valóság és az álom határmezsgyéjén egyensúlyoztam.

A kérdések labirintusában bolyongva egyre többször próbáltam felfedezni az arcomon és a szememben rejtező titkokat, de minél mélyebbre ástam magam, annál kevésbé éreztem, hogy közelebb kerülök a válaszokhoz. Mintha minden újabb kérdés csak még inkább elhomályosította volna az igazságot.

Róttam a köreimet. Körbe-körbe egyre kisebb, szűkebb köröket az elmémben, mindig visszatérve ugyanahhoz a kérdéshez: Ki vagyok én valójában és miért érzem úgy, hogy idegen vagyok a saját testemben?

Végül, a végső kérlelhetetlen igazság megvilágította előttem a sötétséget. Nem volt fontos, hogy megtudjam, hány gazdája van a testemnek vagy miért éreztem úgy, hogy idegen vagyok. A fontos az volt, hogy elfogadjam magam, minden kételyemmel és bizonytalanságommal együtt.

Amikor végül rájöttem erre, megkönnyebbülés áradt szét bennem, mert éreztem, hogy az az énem, aki most vagyok, egyedülálló és értékes, még akkor is, ha nem vagyok tökéletes, még akkor is, ha soha nem fogom teljesen megérteni magamat.

Bár lehet, hogy soha nem leszek teljesen bizonyos abban, hogy ki is vagyok valójában, egy dologban biztos vagyok: soha nem lennék szívesen a valódi saját magam helyében. Minden nehézség és kétség ellenére még mindig én vagyok az énem, és ez az énem egy olyan történet, amelyet senki más nem tud elmesélni.

Az igazi énem megőrzése

A belső viharok egyre hevesebben tomboltak bennem, miközben egyre csak megpróbáltam kiszűrni a sok párhuzamos ént és megtalálni az igazit, de minél erősebben próbálkoztam, annál zavarosabbá váltak az elmémben a gondolatok, és az önmegismerés útja egyre inkább labirintusba torkollott.

Továbbra is jártam körbe-körbe a saját elmémben, próbálva megérteni az énem sokféleségét, és megkülönböztetni az igazit a hamistól, de mintha minden újabb lépéssel csak még jobban elmerültem volna a saját káoszomban, és csak egyre távolabb kerültem az igazságtól.

A kétségek és a zavar hullámai megpróbáltak elnyelni, és néha úgy éreztem, hogy soha nem fogok tudni kimászni belőle. Mindeközben bennem mélyen valami azt súgta, hogy nem szabad feladnom, hogy tovább kell küzdenem az igazságért és az elfogadásért.

Egy nap, amikor már majdnem feladtam minden reményt, hirtelen rájöttem valamire. Talán az igazi én nem az, amelyiket a legerőszakosabban próbálom kiválasztani a sok párhuzamos énből. Talán az igazi én az, amelyik a leginkább tükrözi az életem valódi értékét és a céljaimat.

Ez a felismerés új lendületet adott nekem, és úgy döntöttem, hogy felszabadítom magam a külső elvárásoktól, a saját korlátaimtól és engedem, hogy az élet maga vezessen az igazság felé. Elengedtem a szorongást és a kétségeket, és egyszerűen csak egy lélegzetet vettem, hagytam, hogy az élet folyjon.

Ahogy egyre jobban elmerültem az elfogadás és a nyitottság állapotában, kezdtem észrevenni a változást magamban. A belső viharok lassan lecsillapodtak, és a tudatosság és az önbizalom újra átjárta az életemet.

Amint egyre jobban megismertem és elfogadtam magam, lassan kezdett kirajzolódni az igazi énem képe. Nem az volt a fontos, hogy kiválasszam a sok párhuzamos én közül az igazit, hanem hogy elfogadjam és szeressem azt a lényt, aki most vagyok, minden tökéletlenségével és kételyével együtt.

Végül rájöttem, hogy az igazi én nem az, akit mások vagy én magam elvárnak tőlem, hanem az, aki megtalálja a békét és a boldogságot a saját bőrében és hagyja, hogy az élet folyamatosan formálja és alakítsa.