Mindig is utáltam a kórházakat. Pedig lett volna időm megbarátkozni a steril környezettel: apám nőgyógyász, anyám az asszisztense, gyakorlatilag a szülészeten nőttem fel. De valahogy sosem tudtam megszokni az átható fertőtlenítőszer-szagot, a köveken kopogó klumpák hangját, a neonfények kékes vakítását, a fehér ágyneműt a piros pecséttel a sarkán. Na meg az elmúlás állandó jelenlétét. Hogy valaki bejön, és nem megy ki többé. Nálam Domestos-szagú a halál. 

Itt ülök a folyosón, téged meg bevittek a műtőbe. Amíg itt voltál mellettem, valahogy együtt nem volt annyira kínos ez az egész, de most elkezdett zakatolni a fejemben a kérdés: mégis mi a fenét keresek én itt? Körülöttem vagy még terhes, vagy már nem terhes kismamák lézengenek. Kövérek, zsíros a hajuk és a bőrük, ócska melegítőben ücsörögnek, néhányan dohányoznak. Teljesen elhagyják magukat, és csodálkoznak, hogy később a férjük is ezt teszi velük. 

Ezt is hányszor megbeszéltük. Hogy ne aggódjak, te majd jársz terhestornára, meg egészségesen étkezel és csinos kismamaruhákat fogsz hordani. Hogy higgyem csak el, nem törvényszerű, hogy egy nő elfelejt nőnek lenni az áldott állapotban és hogy te érzed, sőt tudod, abban a kilenc hónapban leszel a legsugárzóbb, legboldogabb. Hiszen gyakorlatilag egész életedben erre vártál. 

És tényleg, amióta a gimnáziumban megismertelek, csak a gyerekek meg a család érdekelt. Ezért is mentél az óvónőképzőre, pedig mennyit vitatkoztam veled, hogy elfecsérled a tehetségedet. Kitűnő közgazdász lehettél volna, talán jobb is, mint én: olyan volt az agyad, mint egy számológép meg egy szivacs összegyúrva. A legtehetségesebb, legokosabb lány voltál az osztályban, te mégis gügyögő gyerekekkel akartál vacakolni. 

Aztán egy idő után már nem volt elég a napi nyolc óra az óvodában, elborították az agyad a hormonok, és feltétlenül saját gyereket akartál. Én meg nem. Se pénzem, se időm, se kedvem nem volt még egy csecsemőhöz. Harmincévesen, amikor a sok szívás után végre elkezd felfelé ívelni az ember karrierje és megkapja élete első menedzseri pozícióját, nem fér sehova egy gyerek a céges naptárban. Még a kezedet is megkértem, hogy megnyugodj, de neked az sem volt elég: az eljegyzési vacsorán is arról értekeztél anyámmal, hogy mikorra tervezed a babát. Te. Mert engem elfelejtettél megkérdezni. 

Most meg, hogy sikerült, hirtelen bepánikoltál. Emlékszem, éppen békésen söröztem a haverjaimmal péntek este, és próbáltam kiengedni az egész heti gőzt, amikor zokogva felhívtál, hogy terhes vagy, de nem akarod megtartani. Most nem. És kérjek egy időpontot az apámhoz, abortuszra. Meg kísérjelek el, mindenképpen, mert szükséged van rám.