Elsősorban a történelem, a múltba tett utazás, a régi korok juthatnak eszünkbe Bíró Szabolcs könyveiről, aki a novemberi Kiadom a könyvemet konferencia egyik előadója lesz. Ez a fajta időutazás azonban nemcsak a kötetei lapjain, hanem az író életében is megjelenik: lovaggá ütötték és hagyományőrző közösséget hozott létre. 

– Mióta és miért ilyen fontos az Ön számára a történelem és annak könyvekké formálása?

Egészen kisgyerekkorom óta kapcsolódom a történelemhez, a régmúlt korok mindig lenyűgöztek. Ez visszaköszönt abban, amit és ahogy gyerekként játszottam, amit olvastam, amit nézni szerettem. Ez a szeretet csak tovább mélyült, amikor kiskamaszként lovasíjász táborokba jártam, vagy amikor a nagybátyámék hagyományőrző csapatának a fellépéseit néztem. Vagy amikor hétvégente romvárakat, kastélyokat néztünk meg a családdal. Ennek ellenére az első írói szárnypróbálgatásaim idején mindenféle egyéb műfajjal kísérleteztem, csak éppen történelmi prózával nem. Amikor aztán úgy húszéves korom körül elkezdtem írni az első történelmi regényemet, azt éreztem, hogy hazatértem: annyira természetes közegnek tűnt számomra ez a műfaj, mint addig még soha semmi. Ugyanakkor nehezebb is volt, mint bármi, amit addig írtam. Komolyabb felkészülést, komolyabb hozzáállást, eleve egy komolyabb írói minőséget követelt. És hogy miért fontos? Mert számos tudást, izgalmat, kalandot, drámát, tragédiát, tanulságot hordoz magában. Ebben érzem magam leginkább otthon.

– Sokszor beszélünk arról, hogy ma kevesebben olvasnak, és talán a könnyebb hangvétel felé veszik az irányt az érdeklődők, amikor a polcról kell választani egy kötetet. Az Ön könyvei azonban sem nem könnyedek, sem nem rövid, párnapos olvasmányok. A népszerűségük azonban töretlen. Mi lehet ennek a titka? Milyen visszajelzéseket kap az olvasóktól?

A műfaj és a téma valóban nem könnyed, de a visszajelzések alapján sikerült rátalálnom egy olyan írói hangra, amivel az olvasóim könnyen tudnak rezonálni, és nagyon gyorsan tudnak haladni, sodródni a szöveggel. Az olvasók valószínűleg azért is szeretnek újra és újra elmerülni a könyveim világában, mert én valahogy úgy alkotom meg a történelmi regényeimet is, ahogy a húslevest főzöm: jól megválogatott, sokféle, egymással jól harmonizáló, tápláló alapanyagokból. A történelmi regényben az a jó, hogy rengeteg hangulatot, érzelmet, hangvételt elbír, sőt akár egész műfajokat el lehet benne helyezni: romantikát, drámát, krimit, horrort, humoros jeleneteket és megrázó fejezeteket, misztikumot és nyers realitást. A regényeimre abszolút jellemző ez a sokszínűség: egy érzelmes fejezet után bármikor jöhet egy sokkoló jelenet, majd egy kalandosabb rész, lehetőleg humorral fűszerezve. A történelem az én tálalásomban alapvetően idealista, de nem hazudok oda romantikát, ahol annak nincs helye. Jól érzem magam, miközben íróként ebben a régmúlt világban barangolok, és talán ez az, amit igazán szeretnek az olvasóim: a lelkesedésem kifelé is sugárzik, ők pedig örömmel tartanak velem az újabb és újabb kalandokra.

– A novemberi Kiadom a könyvemet konferencián jellemzően olyan érdeklődők lesznek, akik még csak dédelgetik azt a tervet, hogy a kéziratból könyv szülessen. Hogyan indult az Ön pályája? Milyen emlékei fűződnek az első kézirataihoz és a hozzájuk kapcsolódó szerkesztői visszajelzésekhez?

Döcögősen, de nagyon lelkesen indult a pályám. Az első jó néhány könyvem még szerzői magánkiadásként látott napvilágot: az ismerősi körömből kértem fel szerkesztőt, korrektort, borítótervezőt, minden mást pedig én magam csináltam. Megtanultam alapszinten tördelni, tárgyaltam a nyomdával, és egyfolytában pörgettem a marketinget, minden létező felületen, ahol csak lehetett: szerkesztőségekkel vettem fel a kapcsolatot, recenziós példányokat küldtem szét, interjúlehetőségeket intéztem, és kihasználtam az internet adta lehetőségeket. Az elején még nem volt közösségi média, de az emberek odataláltak a blogjaimra, a honlapomra, én pedig nagyon aktív voltam minden felületen. Akkoriban két dologra fektettem nagy hangsúlyt az írói fejlődésem érdekében. Az egyik az volt, hogy kiköveteltem az emberektől az őszinte véleményüket, hogy tudjam, mi az, amiben még nem vagyok elég erős. Ha valaki csak dicsérni volt hajlandó, nem hittem neki, és addig piszkáltam, amíg el nem mondta, hogy mi volt az, ami nem tetszett neki az adott szövegben. A másik dolog az volt, hogy olvasóként kimozdultam a komfortzónámból: hoztam magamnak egy olyan szabályt, hogy egy írótól zsinórban legfeljebb két könyvet szabad olvasnom, utána valaki más könyvét kell kézbe vennem, és lehetőleg más műfajból kell választanom. Így szerettem volna kilúgozni magamból a kedvenc íróim stílusát, hogy ne hasonlítson a hangom az ő hangjukra. Folyamatos olvasással és írással sikerült elérnem, hogy saját írói stílust tudjak kifejleszteni. Nem utolsósorban – és ezt minden kezdő írónak szívből javaslom – az első könyvemtől kezdve erős önkritikát gyakoroltam. Mindig igyekeztem legyőzni a tegnapi önmagamat.

– Azt gondolom, hogy a jó íráshoz olvasni is kell. Milyen olvasmányélmények azok, amik kikapcsolódást vagy feltöltődést jelentenek, akár újabb inspirációkat az alkotáshoz?

Jó író csak jó olvasóból válhat, ez szinte közhely, de nem lehet elégszer hangoztatni. Miután egy-egy munkanap java részét történelmiregény-írással, történelmi források és szakszövegek bújásával töltöm, feltöltődésként már csak ritkán olvasok történelmi prózát. Persze olvasóként is szeretem a jó történelmi regényeket, de évente jellemzően csak néhány ilyen könyvet olvasok. Egyébként nem igazán válogatok: szeretem a fantasyt, a krimit, a thrillert, a horrort, a misztikus hangvételű történeteket, a realista szépirodalmat, az önéletrajzokat, a dokumentumregényeket, az ismeretterjesztő irodalmat, és felnőtt fejjel rákaptam az ifjúsági kalandregényekre, meg a képregényekre is. Nálam minden gond nélkül megtörténik, hogy elolvasom Ozzy Osbourne önéletrajzát, majd José Saramagótól a Jézus Krisztus evangéliumát, aztán meg például egy Hellboy-képregényt. Mindössze annyi az elvárásom bármely olvasmányom felé, hogy a szöveg szippantson be, nyűgözzön le, legyen a maga műfajában igazán jó. És már pusztán ez az önfeledt olvasói élmény elég ahhoz, hogy ebből inspirációt nyerjek az alkotáshoz is.

– Mi jellemzi az Ön alkotói munkáját? Mennyire meghatározó, hogy mely napszakban, milyen helyen és magányban vagy társas közegben tud alkotni – vagy nincsenek megszokott keretek, csak az ihlet és annak sorokká formálása?

Az ihlet fontos, de önmagában egyáltalán nem elég arra, hogy egy egész regény szülessen belőle. Az ihletett munka a lehető legjobb, ami egy alkotóval történhet, de az ihletnek muszáj kitartással párosulnia, hiszen egy könyvet megírni minimum hetekbe, jellemzően viszont inkább hónapokba, adott esetben évekbe telik. Hosszú évek óta próbálom szigorúan beosztani a munkanapjaimat, de sohasem sikerül úgy, ahogy elképzelem. Borzasztóan rapszodikus íróember vagyok. Mindig ott motoszkál bennem, hogy milyen jó lenne reggeltől kezdve egész délelőtt írni, de ez a legritkább esetben valósul meg. Mire eljutok az írásig, általában már elmúlt dél. Legtöbbször a csendes magány a legjobb közeg arra, hogy írni tudjak, máskor viszont kifejezetten jól működik, ha körülöttem van a családom. Volt már példa arra is, hogy bevittem az írógépemet a gyerekszobába, és miközben a fiaim játszottak, én remekül elvoltam a szövegalkotással. Azt még nem sikerült megfejtenem, hogy miért, de késő délután tudok kezdek igazán hatékony és gyors lenni, és ahogy közeledik az este, úgy leszek egyre gyorsabb és gyorsabb. Ezt a gyorsaságot nem pusztán a gépelésre értem, hanem arra, ahogy megszületnek a gondolatok, ahogy megtalálom a megfelelő szavakat és kifejezéseket, és ahogy ezeket regényszöveggé formázom. Igyekszem nem éjszakázni, de ha előfordul, akkor ez az esti felpörgésem egészen éjfélig tart. Ha néha kitalálom, hogy hajnalig írni fogok, akkor éjfél után már jellemzően ismét lelassulok. De nem is szeretek késő este írni: jobb, ha sikerült 6-7 órát aludnom a megszokott időben, és ha előtte még tudok egy órát olvasni az ágyban. Amikor viszont már érzem, hogy nagyon közel van a regény vége, akkor egészen őrült dolgokra is képes vagyok. A legőrültebb ezek közül a 24 órás munkanapom volt, talán amikor az Anjouk VI. részét írtam: aznap szó szerint nem foglalkoztam semmi mással, már reggel nyolckor elkezdtem írni, és másnap reggel nyolckor kitettem az utolsó pontot a regény végére. Utána zuhany, átöltözés, és indultam a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra. Útközben azért aludtam is egy keveset.

A konferencia részletes programja és előadóinak sora elérhető itt:

https://www.kiadomakonyvemet.hu

(a kép forrása: helyorseg.ma)