A kikötőben állunk iszonyatos embertömegben. Várunk türelmesen a sorunkra. Hónapokkal ezelőtt lefoglaltuk a jegyeket erre a hajóútra a tesómmal. Végre! Utazunk! Valóban hosszú a sor, ám valahogy most semmi sem szegi kedvünket. A hajó még nem futott be, és nemsokára sorra kerülünk. Már csak nyolcan vannak előttünk. Ismeritek a tesómat, vagy nem? Folyamatosan a poénjaival bombáz, én meg csak röhögök.

Na, mit mondtam? Már mondjuk is, a foglalás milyen névre történt. Jó előre kiszámoltuk, hogy a két jegy összesen háromszáz-negyvenezer forintba kerül. A pénztáros hölgy mintha mindenáron kedvezményt akarna „ránk sózni”:

– Házasok vagytok?

– Nem, testvérek vagyunk.

– Tényleg? Hát akkor, nézzük csak…ezesetben nektek szól a családi kedvezmény, ami húsz százalék.

– Remek! Köszönjük! – a meglepetés miatt nem tűnünk túl hálásnak.

– Hihetetlen kedves volt, nem gondolod? – fordulok az öcsémhez, és odanyújtom neki az egyik jegyet.

– Ja, szinte fura – őszinte csodálkozás érződik a hangjában – Elmegyek pisilni.

– Éppen javasolni akartam.

Nevetve szedelőzködünk, indulunk a wc-k felé. Átverekedjük magunkat a nagy várótermen. Ezután elválnak útjaink, ki-ki a maga ajtajához siet. Nem is mondom neki, hogy várjon meg. Hiszen annyira egyértelmű. Tudniillik a férfiak mindig előbb végeznek. Persze sietni próbálok, és úgy is érzékelem, hogy gyorsan ment. Ezt igazolandó, amikor kijövök az ajtón, az öcsémet még nem látom a kis folyosón, ahol szétváltunk. Széles és büszke mosollyal várok. Hallom a hangosbemondón, közben kikötött a hajónk. Akkor szerintem nem várt meg. Nem sietek, de úgy dobog a szívem, mintha. Kitartóan figyelek, keresem a tesómat. A lelkesedésem lassan lankad. Rájövök, hogy szinte lehetetlen megtalálni, akkora a tömeg, nyüzsgés, ráadásul…

Óriási ez a hajó! Észvesztő! Soha életemben nem láttam még ilyen mértékű luxust. Atyaég! Mindez a tengeren fog úszni! Elképesztő! Csak a Titanicot tudom felhozni hasonlatnak, gondolom, a filmet mindenki látta. Nagy elragadtatásomban egyetlen zavaró tényező, hogy a jegyszedő még nem kezelte a tesóm jegyét. Visszamennék a kikötőbe megkeresni, bár ekkora kavalkádban nem sok az esélyem rábukkanni.

Mi legyen? Természetesen már kotorászom elő a telefonomat, hogy megkérdezzem, merre van. Viktor – így írtam be a névjegyzékbe. Nem találom. Akkor: „Tesóm” – nincs. Lehet, hogy „Öcsém” címszó alatt kell keresni? Nem talált. Utolsó ötletem, hogy teljes nevével szerepel. Pörgetem a névsort betűrendben, aztán visszafelé. Sehol sincs. Az „Anyuéknál” megállok, értetlenül meredek a mobilomra: a „hova tűnt a testvérem” kérdés foglalkoztat. Nem jut eszembe más, telefonos segítséget kérek. Miközben kicsöng, kissé ideges vagyok.

– Szia, Vikikém! – szól bele az ismerős hang, megnyugszom. Minden rendben: ő az anyu.

– Szia, Anyu! Nem zavarlak?

– Dehogy! Éppen kint vagyok a kertben, a virágmagokat szórom el. Valami baj van?

– Nem, semmi, csak… Már itt áll a hajó a kikötőben, mi meg elvesztettük egymást Viktorral a wc-nél. Szóval nagy a tömeg, meg a számát sem találom a telefonomban. Meg tudnád adni? 

– Mi..

– Mármint a számát.

Süket csönd lesz.

– Halló? … Hallasz?… Anyu?… Itt vagy még?

– Itt vagyok. Ne haragudj, Vikikém, de tudnom kéne róla, hogy… szóval a te Viktorodról?

– Anyuu! Légyszi, ne szórakozz már! Mindjárt indul a hajó, meg kéne találnom addig – vihogok ingerülten.

– Kicsi lányom! Én tényleg nem emlékszem, hogy meséltél volna Viktorról.

– Anyuuu! Naa, ne már! – harsogom hisztérikusan – A Viktorról beszélek, az öcsémről!

– Miről? – mintha nem hallotta volna.

– Az öcsémről! A fiadról! – ismétlem artikuláltan, hangosabban.

– Milyen fiamról? Sosem volt fiam! Te… te ne szórakozz anyáddal – sziszegi a vonal végéről – neked nincs testvéred.

– Anyu! Ez nem vicces. Együtt fizettük be a hajóutat – hallhatóan remeg a hangom, már nem próbálok uralkodni a feltörő dühömön.

Anyu hangja is felcsattan a méregtől:

– Én komolyan beszéltem. És komolyan nem értelek. Jó utat!

Bénultan bámulok a sötét kijelzőre. 

Jóutat? Jóutat? Jóutat? – zakatolja az agyam.