– Messze van még? – Dávid türelmetlenül nyaggatta az apját.

– Csak nyugalom, nemsokára odaérünk és eszünk valami finomat.

Dávid apja, Imre egy ideje készült erre a kis kiruccanásra, szerette volna megmutatni a fiának a vidéket, ahol felnőtt. Úti céljuk egyik állomása egy kis hentesüzlet, ahol sült kolbászt majszolt gyerekkorában. 

– Az jó. Már nagyon éhes vagyok! 

Imre csak mosolygott, miközben hagyta, hogy átjárják az emlékek. Az apjára gondolt, arra az erős kötésű, régi vágású férfira, aki egész életében kemény kétkezi munkával tartotta fenn a családját. Szerényen éltek. Mindössze egy régi parasztház volt a vagyonuk, szegényes, viseltes bútorok szolgálták kényelmüket. Gyermekkorában nem mindig volt része apa-fiú programokban, hisz az apja folyton úton volt. Hétfőtől-péntekig Pesten dolgozott, péntek éjjelre ért haza, hogy a hétvégét a családjával töltse. Olyankor mindig hatalmas batyuval érkezett, benne mind a négy gyerekének valami finomsággal kedveskedett.

Aztán elkezdődött a hétvége – a szombati napon volt egy hagyományuk. A mai ifjúságnak egy jelentéktelennek tűnő tradíció, de neki és testvéreinek maga volt a csoda. Ilyenkor elmentek a város forgalmas hentesüzletébe, hogy ott egy kiadós késői reggelivel indítsák a napot. Oly rég volt már az a pillanat, mégis elevenen élt benne. Az emlékek kavalkádjából nagy dumás fia rántotta vissza a jelenbe. 

– Megérkeztünk? – Dávid arcán látszott az elképedés. A kocsi ablakán kikukucskálva nem látta egy ismert gyorsétterem jelzését sem.

– Igen!

– De hát itt semmi nincs, amit ehetnénk. 

Imre felnevetett. Tipikus városi fiút nevelt. Otthon a felesége intézte a bevásárlást, főként szupermarketekben, biztos volt benne, furcsa élménnyel gazdagodik gyermeke. Remélte, fia nem lesz finnyás, nyitott lesz a kalandra. Apa és fia benyitottak a hentesüzletbe. Imre nem így emlékezett rá, de nem is várta, hogy pont az a dizájn fogja fogadni.

– Apa! – Dávid halkan kérdezte, nem akart illetlen lenni. – És itt mégis mit fogunk enni? 

Imre a fiára mosolygott.

– Egyet se félj fiam. Emlékszel, meséltem, hogy a nagypapi hentesüzletbe hozott engem és a fivéreimet minden szombaton reggelizni. Hát képzeld, ez volt azaz üzlet. Persze a berendezés változott, talán még a tulajdonos is, de életem egyik kedves momentuma ehhez a helyhez köthető.

– Akkor együnk mi is valamit, olyat, amit ti is ettetek. 

Apa és fia így is tett. Imre mindenből rendelt egy keveset. Elfoglalták az egyik asztalt, amin friss kenyérnek, savanyúságnak, hurkának, kolbásznak, egy kis tepertőnek, és még grillcsirkének is jutott hely. Dávid arca zsíros volt, két pofára tömte magába a sült kolbászt.

– Ez nem is rossz! Otthon is biztos van ilyen hentes. Talán megismételhetnénk.

Imre bólintott és nézte, ahogy a fia jóízűen falatozik. A pillanat újabb emléket idézett fel benne, azt, amikor neki és testvéreinek az arca fénylett a zsírtól. Maga előtt látta az apját, azt a kemény arcvonású, nagydarab férfit, kinek szeméből áradt a szeretet. Emlékezett, mikor megkérdezték, hogy miért nem eszik? Csak azt felelte: „Én most nem vagyok éhes.” Imre szeme megtelt könnyel. Akkoriban nem tanúsított jelentőséget annak, hogy az apja nem tartott velük az evésben, a mai felnőtt férfi fejével már tudta, miért is nem evett akkor velük. Egy aprócska kis morzsát sem akart kivenni csemetéi szájából. Amit csak tudott, nekik adta, értük élt, a legjobb tudása szerint igyekezett mindent megtenni, hogy semmiben ne szenvedjenek hiányt. És ha ehhez az kellett, hogy lemondjon az ételről, még azt is megtette. Sokszor háborgott a gyomra az éhségtől, a szíve azonban mindig csordultig volt szeretettel.