„Naponta találok egy gyermeket,

az ajtómat sarkig kitárom,

ha kell, akkor ringató tó leszek,

s ők kisimítják minden ráncom.” (s.k)

6 éves, sírt amikor érte mentem az osztályba. 

– Nem szeretsz logopédia órára járni? De hisz mindig olyan ügyes vagy és hamarosan peregni fog az a fránya „r”. 

Már fogom is aprócska kezét, hogy levigyem a földszintre a „logo” szobámba.

– Nem az a baj – szorítja meg a kezem, de csak hüppög magában.

A logopédiai szoba valójában nem is szoba, inkább egy közepes méretű terem. Középen egy nagy asztal székekkel, körbe-körbe a polcokon rengeteg játék, plüssök, építő és társas fejlesztő játékok. Igazi „gyerekparadicsom” ez. Az egyik falon hatalmas tükör, előtte egy alacsonyabb, de hosszú asztalka kisméretű székekkel. 

Hát igen, van, hogy 3-4 gyerek is ül egyszerre az órámon, de Katicának most szerencséje van, a többiek hiányoznak. 

– Az a baj – fog bele még mindig szipogva -, hogy én semmire sem vagyok jó. Folyton hibázom, elfelejtek mindent, iszonyatosan buta vagyok! 

– Te??? Te volnál buta? – lepődöm meg, de nagyon. – Hiszen te már olvasni is tudsz, a többiek még csak a betűket tanulják.

– Az igaz, de én mindent elfelejtek, a helyesírásom is rossz, a német szavalóversenyen nem indulhattam, mert nem jól hangsúlyozok, és… elfelejtettem logopédia füzetet is hozni.

Puff neki, gondolom magamban, a füzet fontos eszközünk, abba ragasztom a gyakorló, otthoni feladatokat, rákényszerítve a szülőt a gyerekkel való foglalkozásra, ez a közös munkánk záloga. Csak együtt tudunk eredményt elérni, a gyermek, a szülő, meg én. 

De csak annyit mondok megsimogatva buksi fejét:

– Mindenkinek vannak hibái, senki sem tökéletes – közben leültetem a tükör elé. – Az a fontos, hogy mit tudsz, nem az, hogy mit nem! Annyi jó dolog van benned. 

– Na jó, de én sok mindent nem tudok és rengeteg hibám van. Hogy ha elkezdeném őket egymásra pakolni, csak pakolgatnám, csak pakolgatnám és még mindig csak pakolgatnám, amíg az felérne egészen az égig! Én meg ott ücsörögnék a hibáim tetején – és már kacag is Katica, ahogy elképzeli magát a hibái tetején. 

Megölelem nevetve:

– Tudod-e, hogy te most valami csodaszépet mondtál, mert én még 6 évestől nem hallottam ilyet sohasem. 

– Akkor ez most valami jó dolog volt belőlem? – kérdezi büszkén.

– Igen. Csodálatos, ahogy felmásztál arra a meredek, óriási kupacra és még fel is ültél a tetejére. Nem mindenkinek sikerül az ilyesmi! És odafentről ugye milyen aprócska és jelentéktelen minden hiba? 

Katica felpattan és futkosni kezd a nagy asztal körül, körbe-körbe. 

– Én most kidobálom a fejemből a hibákat! – kiáltja olyan hangosan, hogy ha volna óra a szomszéd teremben, most biztosan átkopognának.

– Kidobom a feledést, kidobom hogy utálom a matekot, kidobom, hogy nem jól hangsúlyozom a német verset, kidobom, hogy buta vagyok! 

Katica kacag, csak kacag. 

– Oké, oké, most hogy minden rosszat kihajítottál, gyere töltsük meg csupa jó dolgokkal a fejed! – mondom határozottan.

Katica leült a tükör elé, és úgy pergett az a fránya „r”, ahogy eddig még sohasem.