Anna rémülten tekintett hátra, de a szörny még mindig a nyomukban loholt. A villamos kerekei csikorogva hánytak szikrát  a kanyarokban. A vezető srác hiába próbálta lerázni a mögöttük tekergő lényt, az egyre csak közeledett. Az utasok kétségbeesve kapaszkodtak, sokan a padlóra zuhantak, és sikoltozva, fejüket védve próbálták túlélni a hajszát.

Miközben a kitört ablakokon át szőke haját borzolta a szél, alaposan szemügyre vette a sarkukban lihegő szörnyet. Tömbháznyi magas és legalább kétszer olyan hosszú volt, s alakja folyamatosan hízott a magába vonzott szeméttől, melyből kígyószerű teste állt. Ahogy a bendőjébe szívott hulladék mennyisége növekedett, úgy nyúlt egyre és egyre hosszabbá. Anna kinézett a körúton feltorlódott autókra, s látta, amint a hatalmasra hízott szemétkígyó, úgy dobálja szét őket, mintha csak papírból volnának. A társasházak kukái a kapukat áttörve zúdultak az utcára, s fedelüket felcsapva okádták bűzös tartalmukat a kígyó felé. Szenny és  mocsok örvénylett forgószélként, míg száját hatalmasra tátva,  fel nem falta a csillapíthatatlan étvágyával. 

Nem értette hogyan bukkant fel a szörny.  Amikor villamosra szállt, még minden a megszokott volt.  Energiaitalát szürcsölgetve élvezte az utazást, majd mikor az üres dobozt az ülés mögé rejtette, elszabadult a pokol. A várost borító szemét a magasba szökkent, alakot öltött, s a szörny életre kelt.  Az embereken úrrá lett a pánik, fejvesztve menekültek, padok alá bújtak, kétségbeesve rángatták a házak ajtaját, de úgy tűnt a szemétszörny megállíthatatlan. Végül a felbőszült lény, a tengernyi hulladéktól megrészegülve, a villamos után vetette magát.

A jármű a szörnnyel a nyomában ráfordult a Szabadság híd felé vezető sínpályára. Anna rémült volt, de bízott benne, hogy a hídon majd lerázhatják. A szélviharban kavargó szeméttenger, szürke fellegként takarta el a napot. A porral teli levegőben háztartási hulladék, ruhanemű, cigarettacsikk, de még ócska bútor és építési törmelék is repkedett. A fülsiketítő zajban, hunyorogva lépett a villamosvezető sráchoz. A fiú elszánt tekintete bátorsággal töltötte el, melyet apró mosollyal hálált, majd fejével a híd felé biccentve megpróbálta túlüvölteni a hangorkánt:

– Mi a fene történik?! Szerinted sikerülni fog?! Nem kellene valahogy leugrani a villamosról?!

A jóképű sofőr idegesen pillantott maga mögé. 

– Nem tudom…olyan, mintha életre kelt volna a sok szemét, és most a városon állna bosszút!  Mintha rajtunk töltené ki a haragját! – kiabálta a viharon át. 

Néhány száz méter volt csak a hídig, mikor a szörny már annyira megközelítette a villamost, hogy óriási pofája falni kezdte az utolsó, üres szerelvényt. Mindenki előre tódult, hatalmas volt a káosz, a villamos eszeveszett sebességgel robogott a híd felé.

Ekkor Anna észrevette, hogy egy, a Kiskörút járdáján hasaló nő, vakmerően a szemétkígyóhoz kúszik, s határozott mozdulattal kiragad belőle egy darabot. A meglepett lény felüvöltött, úgy tűnt, a testéből kicsent szemeteszsák, komoly fájdalmat okoz számára. Az asszony sikerén felbátorodva, többen is követték példáját, s a szörnyet megrohamozva, igyekeztek minél több szemetet kiszedni gyomrából. A kígyó lelassult, dühödten tekergődzött, s mérete egyre zsugorodott. A villamosvezető behúzta a féket. Anna hátra szaladt, és kikapta a szörnyből üdítős dobozát, melyet még korábban szippantott ki a vihar a villamosból. Ekkor a kígyó, utolsó erejét összeszedve elrugaszkodott és a szerelvényre vetette magát.

A lány felsikoltott. A villamos nagyot zökkenve megállt. A hangszóróból unott géphang adta az utasok tudtára, hogy a szerelvény begördült a Fővám téri megállóba.

Álmosan nyitotta ki szemét, és látta, hogy többen is kuncognak, vagy fejüket csóválják. A vezető srác kedvesen nézett rá.

– Talán valami rosszat álmodtál? – kérdezte a zavartan pislogó lányt, s szélesebbre húzta mosolyát. Anna megkönnyebbült sóhajjal, fáradtan szorította magához, gyűrött italos dobozát.