Délután 3 óra. Csendben teszi le a „Pénzügyi alapok” című, 978 oldalas jegyzetet (mindig megszámolja, hogy tudja, mennyi van még hátra). Közben kicsúszik mögüle az Orwell könyv. Az üres éjszakai buszon találta, valaki ott felejthette. Gondolta, elolvassa: úgyis csak 215 oldal. Holnap vizsga. Tanulnia kellene. Egyedül van otthon, kint ül a kertben, a nagy szomorúfűz alatt. Apukája ültette, hogy legyen egy árnyas zug, ahová behúzódhat az ember, ha „fáj neki a világ”. Ha látná, biztosan rászólna: „ne sunyiban lányregényt olvass, ha már egyszer felvettek az egyetemre!” Őt nem vették fel. Kertész lett. Mert szerette a fákat. Nem beszéltek vissza. Talán most is nézi őt. Lassan visszakerül az Orwell a pénzügyekbe. 

Sosem értette azokat, akik magukban beszélnek. Az autóban, a buszon, a boltban, az utcán, az orvosi rendelőben. A headsetek divatba jötte óta pedig teljesen megzavarodott. Minek beszélget magával az ember? Hisz mindig együtt van ő és ő (ez már magában is skizofrénia). Mit újságolhatna magának, amit nem tud? Ami pedig egyértelmű, arról felesleges beszélni. A naplóírás az persze más. Azt az idősebb önmagunknak írjuk, hogy ne feledjük el a régi fogadalmainkat, vágyainkat. Hogy legyen egy kapaszkodó a változással szemben. Mint a „Találkozás egy fiatalemberrel”- ben. Azt elemezte az érettségin. A szamárfüles tételt választotta. Cinkelt kártya. Nem jött be. Mintha valaki tudta volna, hogy csak azt az egyet nem tanulta meg. 

A pénzügyek vizsgán végül megbukott. Most otthon ül. A TV előtt dohányzik. Ezt a filmekben a nagyon nihil, nagyon menő, öntudatos, feminista, mély hangú vampok nyomják. Ő meg mindig szoprán volt. Már ha volt kóruson, mert utálta a próbákat. Olyan közel ültek egymáshoz abban az alagsori teremben. A másfél óra végére elfogyott a levegő, úgy érezte, fojtogatják a mellette ülők. Azzal, hogy figyelik. Ahogy ásít. Ahogy megvakarja a vállát, mint mindig idegességében. És hogy megint kilóg a bugyija. Nézi a TV-t. Egyedül. Megvakarja a vállát és megigazítja a bugyiját. 

Egyre többször fél. Régen nyugodtan ment végig a Moszkva téren, ha találka volt éjfélkor az óránál. Bár akkor mindig ivott előtte valamit. Meg utána. Mindenki ezt csinálta a gimiben. Aki nem, az lúzer volt. Vagy stréber. Ma már fél. Igaz, nem is iszik már. Húsz fölött még alkoholistának néznék az embert. 

Amikor kicsi volt, apukája elmondta neki, hogy a boltokban azért állnak fekete ruhás férfiak mindenhol, mert „szemmel tartják a rendet”. Ha valakit lopáson kapnak, beviszik egy hátsó szobába, aminek ablaka van, hogy addig is ügyelhessenek a rendre. És ott bent elkérik az igazolványát, megmotozzák, és ha nem lehet „valahogy” elintézni, a rendőrséget is értesítik. Levetkőztetik a lelkét. Csupaszra. És mindebből kívülről csak az ablak látszik. Az is tükörnek. Figyelnek téged, amíg szembenézel önmagaddal. 

Amióta az apukája meghalt, sokszor érzi, hogy nincs egyedül. Sehol. Még a fürdőszobában sem, pedig oda apu négyéves kora óta nem nyitott be, amikor mosakodott. Mintha valaki mindig szemmel tartaná. A rendet. Az életében. Fekete magassarkút hord, mint minden jóravaló, nagyon nihil, nagyon menő, öntudatos, feminista vamp. Akinek mély a hangja. És vett egy headsetet. 

Kedves Naplóm! 

Ma elolvastam az Orwellt, amit a buszon találtam. Félek. Úgy érzem, nem puszta fikció. Hogy rólam szól. Hogy nincs egy percem egyedül. Mindig szemek merednek rám. Az autóban, a buszon, a boltban, az utcán, az orvosi rendelőben. Olykor muszáj felhívnom valakit, csak hogy beszéljek. Hogy lássák, nem vagyok egyedül. Nem vagyok védtelen. Sőt, engem folyton hívnak, nekem még a boltban is fontos beszélgetéseket kell folytatnom. Éjjel nem használom a headsetet. A telefont olyankor jól láthatóan a fülemhez szorítom, hogy mindenki tudja, bármikor hívhatok segítséget. És hogy ne halljam, ahogy élnek körülöttem. 

Amúgy tegnap itt volt az új kertész. Megnyírta a fűzfát. Most besüt a nap. Meg lehet fulladni alatta.