Egyszer volt, hol nem volt, valahol az Üveghegyen is túl, ahol már a metróépítő brigád sem, csak a kurta farkú, agresszív kismalac túr, élt egyszer a fent említett agresszív kismalac. Sok lehetőség nem volt arrafelé az érvényesülésre és a kismalac hamar kitúrt mindenkit mindenéből, mivel áldott jó természete mellett szülei és a városokat megjárt cimborái is arra nevelték, hogy mindenáron szerezzen meg magának mindent, amit csak lehet. Ahogy aztán lassan telt-múlt az idő, az agresszív kismalac agresszív nagy disznóvá nőtte ki magát.

     Egy szép napon, mikor malacunk már elég nagy disznónak érezte magát a való világba történő kilépéshez, egy utolsó kiadós dagonyázás után útnak indult a legközelebbi nagyváros felé. Amikor megérkezett, rögtön kiszúrta magának a lehető legnagyobb disznóólat, amit valaha látott és ellentmondást nem tűrően elfoglalta az őt megillető helyet néhány, valamivel visszafogottabb lakótársa mellett. Ezek a heves moslékban turkálás közben jobbára oda sem figyeltek, mivel saját tevékenységük teljesen lekötötte a figyelmüket.

     Ezután a következő lépés az volt agresszív nagy disznónk számára, hogy a félig-meddig már kitanult cselekvésminták alapján beilleszkedjen a kiváltságosokat, sógorokat, ügyeskedőket, talpnyalókat és ingyenélőket készséggel támogató, neoprimitív társadalom infarktustúrájába. Ez olyan jól sikerült neki, ahogy talán még legszebb álmában sem gondolta volna: egy birkákkal teli gazdaságban kidőlt az egyik fő juhászkutya, és mivel sürgősen pótolni kellett, s disznónk igen határozottnak bizonyult a birkák vezetésében, így – némi segítséggel – azonnal megkapta a pozíciót. Kucu fejével még a tapasztalt terelőkutyákat is könnyedén leugatta, a birkák meg alapvetően nem mertek szólni egy árva mukkot sem. Így hát a városban arany élet köszöntött az agresszív nagy disznóra, ahol úgy turkálhatott a töméntelen moslékban, úgy dagonyázhatott kedvére, mint valami kiskirály.

     Még az sem jelentett gondot a számára, amikor a lámák megpróbálták vágóhídra vinni néhány be nem jelentett birka és be nem vallott sártócsa miatt. Ekkor ugyanis segítségül hívta pápaszemes kígyó barátait, akik arról voltak híresek, hogy csúszva-mászva, a legkeskenyebb helyeken, réseken is átsiklanak, lenyelve közben a mezei egereket és egyéb, védtelen kisállatokat – de néha még a tekintélyes méretű elefántokat is, ha az útjukba kerülnek. Így hát a lámák végül kénytelenek voltak tétlenül végignézni, amint az agresszív nagy disznó átsétál a kiskapun, ami a gazdaság egy távolabbi pontján nyílt, jóval odébb a lefektetett főúthoz képest.

     Az esetnek aztán híre ment, minek hatására a kaméleonok és a nyulak az utcákon felvonulva demonstrálni kezdtek, tiltakozásképpen az ilyen és hasonló disznóságok ellen. A kaméleonok azonban hamar színt váltottak, amikor a másik tábor által felragasztott plakátok elé értek. A gyáva nyulak pedig akkor szaladtak szét, amikor bőszen csörtetve megjelent néhány címeres ökör, és a disznó pártját fogva bőgni kezdtek. Ráadásul a marhák odáig mentek, hogy egy hatalmas, élethű szobrot emeltek az agresszív, nagy disznónak, mely belül üreges volt, a hátára pedig egy hosszú, keskeny lyukat vájtak, hogy minél többet tudjon elnyelni. A szobor azóta is a világökörség részét képezi…

VÉGE

(LESZ ENNEK VALAHA?)