Lázas izgalommal kezdett a nehezen felépített életének, azaz önmagának a széttöréséhez.

Ettől a naptól már semmi nem volt jó, amire eddig esküdött, amiért eddig küzdött.

Gondolatai, hitvallása, hirtelen ellentmondásba kerültek jelenlegi énjével, és megpróbált

ismét elindulni a kiindulópontból. Elképzeléseiben nem volt semmi racionalitás.

Az elkövetkezendő időben csak azon munkálkodott, hogy nehezen megszerzett, megszokott

otthonától megszabadulhasson, bármi áron túladhasson rajta, és a kapott összeggel végre 

új életet kezdhessen ifjúkori vágyálmai színterén.

   A lakása, ami  különben nagyon nívós helyen volt, nehezen cserélt gazdát. Az alatt a pár hónap

alatt, amíg sikerült túladni rajta, gondolataival megjárta a poklok poklát: kétségek gyötörték, soha

nem volt vele tisztában, hogy vesztésre áll-e vagy nyerésre.

  De ő menekülni akart, menekülni talán önmaga elől. Felállított egy elméletet: ha ő újra azon a

 helyen, ott élhet, ahol valamikor boldognak hitte magát, akkor minden újra rendben lesz, ismét 

mosolyogni fog, és ismét a régi önmaga lesz.

  Az ingatlan eladása nehézkesen, csak nagy veszteséggel valósult meg. Nem volt éppen kereslet.

Különben sikerült belefutnia az ördögi körbe is: olcsón adott, de drágán vett! Na nem jobbat!

Nívótlanabbat, kisebbet, rendezetlent. De a lakásnak volt egy hatalmas előnye: ott volt, az ötven 

éve szépnek látott helyen! Ahol valamikor boldognak tudta magát.

   A következő probléma a társán való átlépés, a negyven éve megszokott környékről, otthonból

való kirángatás volt. De némi vállrándítás, a költözés fontosságának megideologizálása után ezen

is könnyen túljutott. 

   Az a kis apróság már tényleg említést sem érdemelt, hogy életük munkájának egy jelentős

részétől meg kellett szabadulni: ugyanis nem fért be az újonnan szerzett kis lakásba.

   Amíg tartott a költözés, az új otthon kialakítása, madarat lehetett volna vele fogatni.

Visszaváltozott a régi mosolygós, lendületes, érdeklődő kedves nővé, a férje igaz társává.

Büszke volt önmagára, hogy lám neki minden sikerül!

A lelki pálfordulás már a költözés utáni első hónapokban jelentkeztek. Először csak a régi, 

negyven évig lakott környék kezdett hiányozni. Kicsit már idegenül mozgott a megszerzett, régi-

új helyen. Hiába, ötven év alatt minden erősen változott, és ez igaz volt ebben az esetben is.

   Lelki zűrzavart okozott nála  egy bizonyos középület irritáló látványa is. Ennek az épületnek

 a naponkénti tapasztalása, a fiatalságát, az életének a csúfos bukását juttatta eszébe.

 De az épület külleme sem azt az arcát mutatta már, mint ötven évvel ezelőtt. Kopott, hasz-

nálaton kívüli, funkciótlan téglatömbbé degradálódott.

   És akkor a nő hirtelen rájött: az eddigi ámokfutása csak önámítás volt! Nincs kinek, nincs mit

megmutatni, mert nincs nézelődő, nincs közönség! Kikopott mellőle mindenki, egyedül maradt a

múltjával, gondolataival, remélt, színezett magának egy letűnt világot, talmi ragyogással! Már nem 

futhat, nem menekülhet, mert elsősorban önmaga elől senki sem menekülhet! Költözhet ő 

akárhova, nézheti a régi, elfeledett tájakat, a fiatalságát, a maga mögött hagyott érzéseket,

embereket, már soha, sehol nem fogja újra megtalálni!

   A nyár végérvényesen elmúlt nála!  Helyébe lépett a sötét, nyirkos, hideg tél! És ezt is ki tudja,

meddig lehet még érzékelni?