A sötétségben reszketnek az árnyak.

Az éjszakában megremeg egy árnyék.

Elfogyott az összes szava a szájnak,

És nincsen sehol kibontott ajándék.

A szem kinyitódva, mégsem lát semmit.

Az arc megfagyott, mosolya túl halvány.

A mozdulatlanságban a perc rejlik,

S az élet megoldhatatlan feladvány.

Kanyargós, hideg és végtelen ösvény.

Jeges, egyenetlen föld a láb alatt.

A mélybe húz egy láthatatlan örvény,

És az ajtón kinyithatatlan lakat.

Hol a remény? A fény homállyá válik?

Összecsuklik a térd? Csillag sincs az égen?

A szivárvány is délibábot játszik?

Savanyú ecet van az édes mézben?

Nem. Valami megcsillan a távolban.

Valaki, ki soha többé nem hagy el.

Mikor vállad erőtlenül megroggyan,

Ő magának öröklétre visszanyer.

A Bibliából Ésaiás könyvének 42. fejezetéből a 16. vers

„A vakokat oly úton vezetem, a melyet nem ismernek, járatom őket oly ösvényeken, a melyeket nem tudnak; előttök a sötétséget világossággá teszem, és az egyenetlen földet egyenessé; ezeket cselekszem velök, és őket el nem hagyom.”