Manapság nagyon trendi szidni a közösségi médiát. Persze, sokan mondják, hogy #régenezisjobbvolt, alig használják, nem posztolnak, kiábrándultak belőle. Az életünket azonban, ha akarjuk, ha nem, átszövi a Facebook és az Instagram. Ott tartjuk a kapcsolatot a külföldön élő barátainkkal, szervezzük meg az osztálytalálkozónkat, jelöljük be az eseményeket, vagy egyáltalán értesülünk eseményekről. Ott követjük a kedvenc zenekarunkat, énekesünket, színészünket, írónkat. Ott olvasunk híreket. Belelátunk mások életébe. Kritizálunk. Ítélkezünk. Kommentelünk, vagy csak olvassuk másokét. És nevetünk rajtuk. Olykor szörnyülködünk. Olyan lett az üzenőfalunk, mint valami digitális agóra. Csak míg régebben főként az ismerőseink posztjait lájkolgattuk, ma már az elénk kerülő tartalmak – divatos szóval élve kontentek – nagy része teljesen ismeretlenektől származik. Kivéve a vasárnap estéket, meg a karácsonyokat, mert akkor hirtelen mindenkin úrrá lesz a posztolási vágy, és feltesszük a boldog családi idillt, a feldíszített fát, a lánykérést, meg a hétvégi kirándulás legszebb pillanatait. Nincs ezzel semmi gond. Ki akarná akkor reklámozni az életét, amikor éppen beteg, kócos a haja, kirúgták az állásából, válik, ne adj’ Isten elveszített valaki számára fontosat. Nyilván senki. Szóval, ezt a néhány alkalmat leszámítva, megállíthatatlanul ömlik ránk a hirdetések, az állatos videók és a vicces mémek hada. Kinek mit intézett az algoritmusa. De vajon az életünk mekkora részét éljük online és mekkorát a való világban? Fordítunk-e annyi időt a személyes találkozásokra, mint a csetelésekre? Teszünk-e annyi időt és energiát abba, hogy mozogjunk, mint abba, hogy a szülinapi bulinkon készült képek közül kiválogassuk azt, amin a legelőnyösebben mutatunk? A kérdésekre nem tudom a választ, ahogy a novelláim szereplői sem. Azt viszont tudom, hogy a közösségi média kimeríthetetlen inspiráció-forrást nyújt a történeteim számára. Van, ahol főszereplő, máshol csak mellékszál, akárcsak a magány, ami a garzonban lakik.