Rémálom

– Nincs oka kényelmetlenül éreznie magát!

A pszichológus, Tímea feltűnően csinos volt. Mikor a nővére időpontot kért neki, akkor valami rosszul szituált öreglányra gondolt, akinek nincs jobb dolga, mint mások lelkében rendet tenni. Tímea azonban szép volt és így még nehezebb volt megnyílnia. Ha egy szórakozóhelyen találkoztak volna vagy bárhol máshol, biztos, hogy bepróbálkozott volna nála. De nem ott voltak. Áron hetek óta rosszul alszik, fura álmok gyötrik. Zaklatott, pánikrohamok kapják el, odáig fajult a helyzet, hogy olykor nem tudja megkülönböztetni, álom vagy valóság színfalai mögött fuldoklik. Kényelmetlenül érezte magát. Ismerőseivel nem akart a legbelsőbb érzéseiről, titkairól beszélni. Egy idegennel könnyebben megy a dolog – úgy érezte -, de Tímea elérte nála, hogy zavarban legyen. Nem volt már kamasz, bőven túllépett a harmincon, ezért hát nem volt oka szégyenlős fiút játszani, vett egy nagy levegőt és úgy döntött, valakivel muszáj beszélnie. Valakivel, aki nem ismeri, aki nem nézi majd remélhetőleg elmeroggyantnak a hallottaktól.

– Kissé kimerült vagyok – Nem is kellett volna mondania, képére volt írva, rég volt, mikor édesen aludt. – Tudja, józan ember vagyok, nem iszom sokat, csak ritkán emelem meg a poharat, próbálok odafigyelni, hogy egészségesen éljek, reggelente futni szoktam, néha lemegyünk a haverokkal edzeni. Rendezett az életem és most mégis minden a feje tetejére állt.

Tímea hatalmas zöld szemeivel figyelmesen nézett rá. Hallgatott, nem akarta megzavarni a férfit, hagyta, hogy az szépen, lassan megnyíljon előtte. De aztán Áron elhallgatott. És egyre csak mocorgott a kényelmes bőrkanapén.

– Nem kell félnie! – Tímea hangja tele volt melegséggel. – Amit itt elmesél, az itt is marad! Higgye el, együtt találunk megoldást a problémájára!

Áron a kezeit tördelte. A szavak cserben hagyták, szinte kínlódva adagolta, milyen pokolian is érzi magát.

– Ahogy mondtam, nem alszom jól és ez komolyan megvisel. Egyre ingerültebb és stresszesebb vagyok, és akkor még itt van ez az őrület.

– Kifejtené bővebben, mire gondol?

Na, most fog majd hülyének nézni – mondta magában Áron. De valakivel mégis csak meg kellett beszélnie.

– Hetekkel ezelőtt kezdődött. Eleinte nem találtam furcsának, de aztán egyre többször láttam őket. Ha épp végeztem a munkával és tartottam hazafelé, vagy levittem a kutyát sétáltatni, olykor a távolban ismeretlen alakokat vettem észre, akik kitartóan bámultak. Ezzel még nem is lenne semmi baj, de hogy ugyanezek az arcok folyton megjelennek az életemben, és most már nem csak messziről meresztik rám a szemeiket, hanem egyre közelebb merészkednek, és vele együtt kap el a pánik. Olykor már nem tudom eldönteni, rémálom vagy a valóság történik velem. A múltkor teljesen kiakadtam és ráüvöltöttem az egyikre. Üvöltöttem, mint egy elmebeteg, hogy mit akarsz, mi a fenének bámulsz, de ahogy megindultam az irányába, elillant, mintha ott sem lett volna. És ha ez nem lenne elég kellemetlen, mások is tanúi voltak a jelenetnek, akik azt állították, hogy a semmivel üvöltöttem. Semmi nem volt előttem. Azt hiszem, kezdek becsavarodni. Kezdek elfelejteni dolgokat. A múltkor a kutyát bezártam a szeméttárolóba, pedig biztos vagyok benne, nem vittem oda. Soha nem vittem őt oda. A gondnok úgy nézett rám, mint egy szadista állatkínzóra, azóta a kutya a nővéremnél van, a közelébe nem merek menni, úgy néz rám mintha bántottam volna. Ha a közelébe megyek, fél tőlem. Az a kutya korábban imádott, most meg menekül előlem. Valami nem stimmel velem.

– Ez csak a kialvatlanság! – Tímea hangja továbbra is melegséget árasztott.

Bizonyára sok őrült megfordult már nála, tudja, hogy kell őket kezelni – vélekedett Áron.

– Írok fel nyugtatót és egy enyhébb altatót. A ma embere folyton stresszel, a stressz pedig a legrosszabb betegség. Nincs oka félnie. Azt javaslom, egy időre vegyen ki betegszabadságot, tartson egy belső nagytakarítást. Foglalkozzon magával, higgye el, ez a legtöbb, amit most tehet saját magáért. Meg kell nyugodnia, elfogadni, hogy túlhajszolta magát. Pár hét és minden olyan lesz, mint régen.

Áron egy része örült, amiért Tímea nem nézte teljesen bolondnak, ugyanakkor elégedetlen is volt. Aggályát nem is hagyta szó nélkül.

– És a kutya?

Tímea együttérzően rámosolygott.

– Rosszul alszik, ezzel maga is tisztában van, a kimerültségtől előfordul, hogy elfelejt dolgokat. A kutyát bizonyára maga zárta be a tárolóba. Az állatnak is fel kell dolgoznia az átélt traumát, ahogy most maga is rendbe teszi a lelkét.

Nem sok kellett hozzá, hogy Áron átmenjen dacos kisfiúba, aki elkezd erősködni, hogy ő bizony nem tett semmit azzal az állattal, merthogy tényleg nem tett semmit vele. Helyette csendben maradt, kivárta, hogy a pszichológusnő felírja neki a gyógyszereket, amik vélhetően megoldják alvásproblémáját és vele együtt képzelgései is eltűnnek.

Az orvosnál tett látogatás óta eltelt már több mint egy hét. A gyógyszerek nem segítettek. Sőt! Az állapota sokkal rosszabb lett. Látványosan fogyott pár kilót, ami kifejezetten rosszul állt neki, hisz nem küzdött súlyfelesleggel. Sápadt volt, az arca beesett, egyenesen rossz volt ránézni. Áron eldöntötte, többé nem megy vissza ahhoz a nőhöz, nem ért a munkájához, mióta nála járt, elfajultak a dolgok. Az első napokban olyan volt a gyógyszerektől, mint aki olcsó drogot szívott. Ha sikerült elaludnia, akkor rémálmok útvesztőjébe csöppent, ahonnét nem volt menekvés. Arc nélküli emberek ölelték körbe, és ha ez nem lenne elég rémisztő, még egy állapotos női alak is a vádlói között volt. Nem tudta hova tenni ezt az egészet. Ha kiment a házból, hogy kiszellőztesse a fejét a friss levegőn, továbbra is látta azokat az alakokat. Minden nappal egyre közelebb érezte magához őket. Tudta, hogy senki se hisz neki, ezért úgy döntött, mobilja kamerája a séták alkalmával be lesz kapcsolva. Nem járt sikerrel. Semmi furát nem örökített meg. Kezdte azt hinni, komoly baja lehet. Talán összeszedett valami vírust, talán egy parazitát, hisz annyi rémtörténetet lehet hallani. Alá is vetette magát egy alapos kivizsgálásnak, de az eredmények szerint semmi kóros elváltozás, ismeretlen betegség nem lappang benne. Csupán a kimerültség és a stressz játszik vele.

Tehetetlen volt. Álmatlan éjjelein a laptopján lógott és próbált megoldást találni. Ha a fáradtság szele megcsapta, elzavarta, már nem mert aludni – még pár órát sem -, mert rettegett a saját otthonában. Mintha ezer éhes szempár bújna meg a falak közt és nézné, mikor mélyeszthetik fogukat húsába. Egy ilyen éjjelen a virtuális világban nézelődött, csekkolta facebook ismerőseit, amikor észrevette, hogy egy ismeretlen ráírt. Megnyitotta az üzenetet. Nem is sejtette, milyen felkavaró élmény vár rá.

„Mi mindig ott vagyunk! Most is!” Áron felpattant a gép elől és addig nézett vadul körbe a szobában, míg az el nem sötétült előtte. Másnap a nővére talált rá. A saját vizeletében, órák óta eszméletlenül feküdt.

– Áron, ez így nem mehet tovább! Be kell feküdnöd egy kórházba, ahol teljes megfigyelést kapsz.

– Ugyan minek? Az a Tímea is sokat segített. Szép volt a szemnek, de semmi több. Ezt a gyógyszerei tették velem. Olvastam az interneten, hogy azok a depressziósok vagy hasonló cipőben járók, mint én, sok esetben rosszul reagálnak az orvosi kezelésre.

Áron nővére, Helga aggódva nézte testvérét.

– Tudod, én is olvasgattam és beszélgettem a barátnőimmel…

Áron arca grimaszba fordult.

– Van egy kedves cigány szomszédom, rettentően babonás, beszéltem neki rólad.

– Hát ez nagyszerű! És mit mondott? 

Helgának nem igazán volt bátorsága elmondani, hisz maga sem hitt az efféle dolgokban, ezért is ragaszkodott a kórházhoz, de mi van, ha mégis igaza van a szomszédasszonyának?

– Tudod, hogy én sem hiszek az ilyenekben, de manapság már ez a pozitív gondolkodás is olyan divatos, sokan esküsznek a vonzás törvényére stb… Szóval, a szomszédom úgy gondolja, megátkoztak.

Áron nem volt olyan állapotban, hogy nevessen, helyette dühöt érzett, rettentő nagy dühöt.

– És ő tudja a megoldást? Mennyit kér érte?

– Semennyit, már mondtam, rendes asszony. De nem tud segíteni. Azt mesélte, az ősei rettegtek az átkoktól. Ő csak babonás, de tényleg az, a táskájában még sót is tart, merthogy az állítólag elűzi a rossz szellemeket.

Áron a testvérével lefolytatott beszélgetés után kétségek között érezte magát. A félelem egy újfajta magja vetődött el benne. Próbálta kitalálni, vajon tényleg működnek-e a rossz kívánságok? De hát neki nincs olyan ismerőse, aki ilyet tett volna vele. A paranoiája odáig üldözte, hogy sót vett magához. A hálójában a franciaágyat középre húzta és vastagon körbe öntötte sóval. Miután meggyőződött róla, hogy minden oké, lefeküdt aludni. Nyugodtabb lett. Miközben a hátán feküdt még egy mosolyt is megengedett, hisz már rég érezte magát ennyire könnyűnek. Azelőtt folyton úgy érezte, mintha a mellkasán óriási kövek lennének. Elaludt. Végre sikerült elaludnia, de a nyugalom óráit nem élvezhette sokáig. Az arc nélküli emberek és az a nő újra ott volt. Érezte, amint karját valaki megmarkolja és körmeit belemélyeszti. Ordítva ébredt. Bal karjára nézett, ami véres volt. A rettegés teljesen a hatalmába kerítette. Úgy félt, mint még soha az életében. Talán sírt is. Felkapcsolta az éjjeli szekrényén a lámpát, majd a fényben észrevette, hogy az ágya a szokásos helyén, só nincs a padlón, pedig ő biztos volt benne, hogy átrendezte a szobát és rengeteg sót szórt az ágya köré. Még aznap reggel elindult a nővéréhez, akit meglepett a korai látogatás.

Egy szót sem kellett szólnia, tudta, hogy miért jött. Helga magára kapta a köntösét, kócosan vitte is a szomszédasszonyhoz. A nővére zaklatottan kopogott az ajtón, a ház lakóit a hívatlan látogatók ébresztették. Medveméretű, álmos tekintetű férfi nyitott nekik ajtót. Áron még sose volt ilyen kellemetlen helyzetben, úgy bújt meg a nővére háta mögött, mint egy riadt kisfiú, aki majd összecsinálja magát a félelemtől. A nővére összevissza zagyvált, majd megjelent a férfi felesége, és mondta urának, engedje csak be őket. Az asszony a nappaliba tessékelte a testvéreket, a férjére pedig ráparancsolt, hogy menjen és főzzön kávét. A szomszédasszony szomorúan nézett Áronra, hellyel kínálta, majd nagyot sóhajtva megszólalt.

– Helgácska meséld rólad, azóta sokszor jársz a fejemben, szinte biztos voltam benne, hogy előbb vagy utóbb itt fogsz nálam kikötni. De sajnos nem tudom, hogy létezik-e megoldás a problémádra.

Helga csak kidülledő szemekkel nézett, Áron verejtékezve megszólalt.

– Miért ne létezne? Mi történik velem?

Az asszony arca érzelemmentes volt.

– Hiszek a spirituális energiákban. Gyerekkoromban sokat hallottam az átkokról, de ettől közelebbi kapcsolatba nem kerültem velük. Azt tudom – bal csuklójára mutatott, melyen egy piros fonálszerűség díszelgett –, a szónak kimondott ereje van. Ez a kis piros fonál sok hit szerint véd a rossz energiáktól, a szemmel veréstől. Nem vagyok nagy világjáró, de ha nem tévedek, a karibi-térségben a vudutól rettegnek. – Az asszony nagyot sóhajtott, közben a férje is megérkezett a forró kávékkal. Miután odaadta a vendégeknek a bögréket, csendesen behúzódott a sarokba és komoly arccal hallgatta a feleségét, néha még meg is borzongott.

– Végig kéne gondolnod, ki tehette rád ezt a rosszat. Hallottam a nővéredtől, milyen sikeres vagy a szakmádban. Talán valamelyik irigy kollega? Egy rosszul sikerült szerelmi kapcsolat? Mert bizony téged megátkoztak. Ahhoz, hogy tegyünk valamit, a forrást kell megtalálni. Tudom, nevetségesen hangzik, de aki rád tette, le is tudja venni az átkot.

Áron csak a fejét rázta, nem akarta elhinni ezt a sok ostobaságot, amit a fejéhez vágtak. Csalódottan hagyta ott a házat.

Egyfolytában az álmában látott nőre gondolt. Terhes volt, de nem volt arca. Sok egyéjszakás kalandban volt része, és ott vannak még a további skalpok, amikor is fogadott barátaival, hogy ágyba viszi a kiszemelt nőt. Olykor beletelt pár hónapba, jobban mondva csak egy esetben húzódott hónapokig a dolog. A lány helyes volt, de nem kimondottan szép. Csendes típus, aki egy életre esik szerelembe. Egy kicsit még sajnálta is, de hamar túllépett rajta és fogyasztotta a következőket, igaz nagyon nehezen szabadult meg a lánytól. Zaklatta, követte, durván kellett a tudtára adnia, nem akar tőle semmit. Gyorsan előhalászta noteszát, rendesen el kellett merülnie annak tartalmában, hogy megtalálja a lány számát. Ott volt, vezetéknév nélkül. Ilona. Szíve a torkában dobogott. Ujjai már pötyögték a számot. Sokáig csengett, míg egy idős női hang beleszólt. Nem tudta, mit mondjon, bemutatkozzon-e egyáltalán?

– Hello, ez Ilona száma ugye?

Nem kapott választ. Helyette síró hang érkezett a vonal másik oldaláról.

– Ilona meghalt.

Felelte végül a nő, érezni lehetett a mély, dühös fájdalmat a hangjából.

– De mégis mikor? Hogyan?

Nem tudta elhinni, hogy egy fiatal élet, kihez köze is volt, ilyen váratlanul eltávozik az élők közül. Az ismeretlen nő, akivel beszélt, továbbra is sírt.

– Pár hónapja ment el a kincsem – Még mindig sírt. – A szülőágyon halt meg a gyerekével együtt.

Mintha egy vödör hideg vízzel nyakon öntötték volna, Áront rossz érzések kezdték gyötörni.

– Terhes volt? De kitől? – Áron tudta ki az apa, mégsem akarta elhinni.

– Azt én is szeretném tudni. Az a féreg azt ígérte neki, feleségül veszi, de csak arra kellett. Nem tudom ki volt az, de isten a tanúm, átkozom reggel-este, nyugalma már nem lesz ebben az életben!

Áron lecsapta a telefont. Pocsékul érezte magát. A nő iránt nem érzett semmit, de a halál, az halál. Főleg úgy, hogy ő is tehetett róla, merthogy terhes volt, az a gyerek az övé volt. Ezt már nem tudja jóvátenni, ki tudja, hogy mennyit szenvedett az a nő a halála előtt – és erről csak ő tehet. Aznap éjjel álomra hajtotta a fejét, a szorítás ott volt a mellkasán, ott volt Ilona is. Ilona volt a terhes nő, kinek az arcát korábban nem látta. A tekintete már nem olyan volt, mint régen, nem volt benne szerelmi tűz. Ez már egy másik Ilona volt.