A városi életnek, a városi embernek megvan a maga ritmusa. Megvannak a körök, a ciklusok, a rutinok. Tavasszal lazulás, lézengés, nyáron lihegés, izzadás, ősszel fázós sietés, esernyő, pocsolyák, télen hideg és latyak és sötétség. Reggel ébresztő, kávé és tisztálkodás, öltözés és kapkodás, reggeli káosz, dugó, szmog és tömegnyomor, tülekedés és rohanás, sok-sok inger, erőszakosan kifelé fordítva a figyelmet. Napközben munkahely, általában ugyanaz, ugyanott, ugyanazokkal, kis elkülönített darabka a nagy-nagy gépezet részeként. Külső elvárások, határidők, nyomás, idegen érdekek, mások céljai. A városi ember azért megy munkahelyre, hogy PÉNZT keressen. Célja és érdeke a pénz, melyen életet vásárolhat magának. Mert a városi élet az ilyen. Így alakult ki.

A munkahely, ahol a munkát végezzük, csak kis mértékben testre szabható. Csak annyira, hogy beleférjünk, hogy megférjünk benne, hogy megmaradhassunk kicsit önmagunk, hogy érezzük, hogy azért vagyunk valakik, és nem csak bárkik. De a munkahely, ahol dolgozunk, általában nem szeret minket eléggé ahhoz, hogy valódi igényeinket kielégítse. Ad-e elég pénzt? Becsül-e eléggé, hogy megtartson, vagy lecserélhetőek vagyunk-e bármikor, bárkire? Hagy-e élni? Hagyja-e, hogy önmagunkra is jusson idő, figyelem, vagy csak addig lehetünk távol, amíg betegek vagyunk? Vagy addig se? Vagy már csak pont azért leszünk betegek, hogy elmehessünk egy kicsit szabadságra?

SZABADSÁG

A városi ember számára rettenetes, ijesztő és felfoghatatlan, hogy a tanyasi ember soha nem mehet szabadságra. A tanyasi ember számára pedig érthetetlen, hogy hogy lehet a szabadságra MENNI? A városi ember dolgozik a munkahelyén, és közben várja, tervezi a szabadságát. Azt a pár napot, hetet, amikor nem kell munkahelyre mennie, amikor kipihenheti magát és feltöltődhet, kiszakadhat a mókuskerékből és önfeledten azt tehet, amit csak akar, illetve még inkább: nem kell tennie azt, amit nem akar. Ez lenne a szabadság.

A tanyasi embernek nincs szabadsága. Se hétvégéje, se munkaidő vége. A tanyasi ember egy körforgás része és egyben igazgatója, aki ahhoz igazodik, ami körülveszi. Ha tavasz van, ásni kell, vetni kell, ha nyár van, öntözni kell, kapálni kell, ha ősz van, aratni kell, befőzni kell, ha tél van, fűteni kell, lenni kell. A jószágnak enni kell, az istállót takarítani kell, a nap süt, a szél fúj, az eső esik, a hó hull. Nincs szabadság. Azaz… Nem mehet szabadságra. Nem mehet, mert már benne van.

A szabadsága akkor kezdődött el, amikor elhatározta, hogy elveti azt a magot. Hogy megveszi azt a jószágot. Akkor vállalta a szabadságot, amikor vállalta a felelősséget. Így mérik ezt, együtt: SZABADON DÖNTHETSZ, HA VÁLLALOD A FELELŐSSÉGET.

Jó-jó, mondhatná a városi ember, de mi ebben a pláne? Önként vállalod a robotot? Erre a tanyasi csak nevetne: – Önként hát, te pedig kényszerből?

A pláne a szabadságban van. Vagy inkább mondhatnánk úgy, hogy a boldogságban. Hiszen boldog csak szabadságban lehet az ember, nem igaz? A városi ember szabadságra megy, nyaralni és telelni és wellness hétvégékre, és szabadnak és boldognak érzi magát mindenáron. Átadja magát a lazulásnak, kikapcsolódásnak, nem törődik semmivel, kiélvezi azt az időt, míg nem kell a munkahelyen lennie. A tanyasi meg?

Hát az dolgozik. Az megy, reggel kel, etet, itat, ganéz, aztán megy, kapál, kaszál, meg az isten tudja még miket csinál. Lényeg, hogy güzül, meg nem áll, mindig van valami, s ha éppen nincs semmi, akkor talál magának. Nincs tengerpart, nincs wellness. Hol van hát a boldogság?

A boldogság… az ott van mindenben.

A lepkében, ami megpihen a lábad előtt, mikor húzod ki a gyomot. Benne a pillanatban, amikor a galamb leszáll eléd inni, mikor locsolod a veteményest. Ott van akkor is, amikor a nyúl, az őz elfelejt megijedni tőled, mert nem is vagy félelmetes, hangos, büdös, mint egy ember, hanem te is benne vagy, benne abban a másik világban, ami az övék. Benne van a jószágod elégedett ropogtatásában, ahogy eszi az elé vetett szénát, a tojásban, amit nem dobozban veszel a boltban, hanem a saját tyúkod tojja, akit minden nap táplálsz. Benne van az esőben, ami kinöveszt növényt, gombát, a virágban, ami kibontja színes szirmait, hogy rovarokat csaljon magához, és benne van a rengeteg apró állat életében, ahogy rólad mit sem tudva építik, élik saját kis életüket. Benne van az ételben, amit magadnak készítesz, és benne abban is, ahogy készíted. Benne van a tűzben, amit magad gyújtasz a saját kezeddel hasított fán.

Benne van a gyapjúban, amit magad fonsz fonallá, és magad szősz, kötsz, horgolsz ruhává. A deszkában, ami általad változik át bútorrá. A kenyérben, amit te magad gyúrsz, sütsz, a sajtban, a kolbászban, amit a magad ízlése szerint készítesz el. A boldogság ott van minden folyamatban, amit a kezeddel végzel, és te magad gondolsz ki és viszel véghez, de ott van a gyermekeid szemében, nevetésében, éjjeli szuszogásában is.

Ideje van az esőnek, mert nélküle nincs termés és élet. De olyankor nem vágódunk be órákra a kocsinkba, hogy a dugóban anyázva stresszeljünk, hogy elkésünk, hanem begyújtunk és a tüzet nézve beszélgetünk, eszünk, alszunk, vagy alkotunk, olvasunk, tanulunk, filmet nézünk. Amikor tavasz van, nem az ablakból bámuljuk a madarakat és a virágokat, hanem kimegyünk és ültetünk, túrjuk a nedves földet, szívjuk be az illatát, süttetjük az arcunkat az első napsugarakkal. Nyáron nem a légkondi alatt lihegünk, hanem a hűvös vályogházban, nem túlzsúfolt strandokon kerülgetjük egymást, hanem pancsolunk a medencében, a tóban, a patakban, ha akarjuk, meztelenül. Télen nem lapátoljuk el a havat és nem sózunk fel mindent, úgyis kitapossuk azt a pár ösvényt, ami a mindennapokhoz kell. Nem tolongunk plázákban és teszkókban, hogy beszerezzük a kaját, hanem benyúlunk a spejzba. Nem vágunk ki tonnaszámra fenyőcsemetéket, hanem feldíszítjük a kertit.

A szabadságod minden pillanatban a tiéd. Szabadon dönthetsz, hogy mikor mit és hogyan alakítasz. Nem más mondja meg, hogy ez meg ez ekkorra meg ekkorra legyen kész. A táj, amit látsz, nem a monitorod háttérképe, hanem valóság, kézzel fogható, szemmel látható, orral szagolható, lélekkel érezhető. A lények, akik körülvesznek, szeretnek, ismernek és tisztelnek téged, és te is tiszteled és szereted őket, megfigyeled életüket, segíted és táplálod őket, cserébe ők is táplálnak téged. Kölcsönös és partneri a kapcsolat, nincs alárendelt, beosztott, alacsonyabb rendű. Mindenkinek megvan a helye a nagy rendben, és senki nem létezhet igazán a másik nélkül. Kell és szükséges, hogy mindenki részt vegyen a folyamatokban. A hangya helyett senki nem dolgozhat, a tyúk helyett senki nem tojhat, a tehén helyett senki nem adhat tejet, a fű helyett senki nem táplálhatja az állatokat, az ember helyett senki nem lehet gazda. És ami a legeslegfontosabb: ezekből a pozíciókból SENKIT NEM LEHET KIRÚGNI. És még valami. Amikor szabadon élsz, nem is vágyódsz el az életedből. Ha el is mész, visszavágysz és sietsz-sietsz haza, hogy újra otthon legyél. A helyeden legyél.

A felelősséget vállalni emiatt nem csak félelmetes, hanem élvezetes is. Minden gyümölcsét, eredményét a döntéseidnek megtapasztalhatod azonnal. De nem szabad elfelejteni, hogy a szabadság nem csak a gazda kiváltsága! A szabadság mindenkié, mindenki életének alapja, és közös érdekünk. Így hát sem a földet, sem az állatokat, és sem egymást kizsákmányolni nem szabad, ennek szellemében kell működtetni tanyasi és városi rendszert egyaránt.

Mit érezhet az állat, aki ólban születik és ólban éli le az egész életét? Aki nem lát rétet, legelőt, földet, csak elé teszik a tápot minden nap? Aki nem szaladhat, fetrenghet, ugrálhat, napozhat és dagonyázhat, csak áll a betonon egész nap, ganéját kitolják alóla, tőgyét géppel megfejik, meg nem simogatják, jó szót hozzá nem szólnak? Aki csak azért él, hogy hasznot hajtson, akinek valódi természetére, személyiségére senki nem kíváncsi, akinek nincs neve, csak egy iktatószáma? Aki a húsáru csomagolásán csak úgy szerepel: csontokról mechanikusan lefejtett hús…

Mit érez az az ember, aki ugyanígy mások hasznáért él? Akit azért szülnek, nevelnek, etetnek, oltanak, iskoláztatnak, hogy aztán hasznot hozzon? Kinek hozza a hasznot, és miért nem magának? Néha elmehet szabadságra. Ez azt jelenti, hogy amúgy pedig nem szabad. Azt sem tudja, mi az.

A szabadság a rab számára félelmetes. Túl kockázatos, fáradságos, veszélyes. Ha átkukucskálok az ól résén, látom, hogy odakint a réten őzek legelnek. Jönnek és mennek, egyik erdőből a másikba, egyik rétről a másikra, de ó! Milyen veszélyes is ez, hiszen farkas jöhet, vadász jöhet, az életük egy folyamatos rohanás, rettegés, figyelés, készenlét. Gondolkodniuk kell, hogy túléljenek. Nekem nem kell, nekem jó itt. Van fedél a fejem felett, adnak enni. Hogy mit, azt nem tudom, de biztos jó nekem. Mást amúgy sem ismerek. Majd egyszer elmegyek szabadságra.. majd egyszer szabad leszek… addig meg…