Zoltán fogta 8 éves kisfia kezét, felesége mögöttük próbálta nem elveszíteni őket a forgatagban, amikor a Hídi vásáron megpillantott egy bódét, ahol több tucat szélforgót árultak – aranyáron. Persze, hogy a gyerek is kiszúrta és rögtön oda kellett menni.

– Apa, nézd, milyen szépek! Veszel nekem egyet? – Zoltán nem válaszolt, elmerengett.

– Apa, ha veszel, akkor nem kérek kakasnyalókát. Inkább egy ilyet szeretnék! – folytatta a kisfiú. – Az apja még mindig nem reagált. Hirtelen eszébe jutott egy negyven évvel korábbi eset.

Zolika állt az iskola Tisza-part felőli bejárata előtt és izgatottan várta bátyját, aki harmadikos volt. Anyukájuk azt mondta, hogy együtt sétáljanak haza. Öt percre laktak a Mező Imre Általános Iskolától, mindössze egy zebrán és két csekély forgalmú kereszteződésen kellett átmenniük. Akkoriban még trolibusz sem járt. A dédmama várta őket minden nap az ebéddel a vasúti rámpa melletti panelház hatodik emeletén. Tavaly költöztek a vadonatúj tízemeletesbe a Kockaház utcából. Itt még lift is volt, de azért szokni kellett az új helyet. Az a jó, hogy itt van külön szobájuk a testvérével, és hogy a játszótéren sok hasonló korú kisgyerek szokott összejönni. Az ablakból pedig meg lehet figyelni a gőzmozdonyt. A környék meg olyan izgalmas. Egy csomó fölfedezésre váró bozótos van, meg jó nagy földkupacok az óvoda és a vasúti rámpa között.

Izgatott volt, mert ma Varga tanító nénivel nagyon komoly dolgot készítettek, és el akart dicsekedni vele. Még olyan gondolata is támadt, hogy odaajándékozza bátyjának, hiszen nagyon szerette, mert mindig olyan jó hozzá. Annak ellenére, hogy ő bizony néha megveri, ha nézeteltérésük támad, mondjuk azon, hogy mit játszanak, vagy amikor nincs kedvük elpakolni az építőkockát, és ő így győzi meg testvérét, hogy bizony most ő a soros. Szinte mindig a bátyja volt a soros. Nem mintha erősebb lett volna nála, de a bátyjánál ösztönösen működött, hogy a kicsire vigyázni kell.

Nem esett nehezére várakozni, mert kezében ott volt a hurkapálcára tűzött forgó. Szép citromsárga papírból hajtogatta, ahogy a tanító néni mutatta. Előtte gondosan megrajzolták, hogy hol kell belenyírni az ollóval, hogy a megfelelő formát kapjanak. Mikor kivágták – Zolika csücsörített is a nagy igyekezetében –, jött a hajtogatás. Mind a négy csücskét szépen be kellett hajtani középre, majd egy rajzszöggel – vigyázva, hogy nehogy mellémenjen – hozzá kellett tűzni a hurkapálcához úgy, hogy ne legyen túl szoros. Ha túl szoros, a levegő nem tudja mozgatni. Egyszer meg is sértette az ujját, amikor abba a vékony pálcába próbálta beszúrni a rajzszöget. De nem szólt senkinek, nehogy kinevessék. Nem vérzett az ujja, csak a bőr sérült meg egy kicsit. Még most is piros. Majd anyukájának elmondja, ha haza ér a munkából, és ő biztosan megpuszilja, attól meg rögtön meggyógyul.

Maga elé tartotta a szélforgót, de meg se moccant, szellő sem rezdült. Kicsit megmozgatta jobbra-balra, akkor a forgó is pörögni kezdett. Ez nagyon tetszett neki, bámulatos, hogy milyen csuda dolgot készített. Talán ez a világ legklasszabb dolga. De nem, mert a születésnapjára kapott zöld Matchbox, aminek kinyílik mindkét első ajtaja, és olyan szépen rugózik, ha kicsit megemeli az elejét vagy a hátulját és hirtelen elengedi, az még ennél is klafább. A legjobb mégis csak az a fából készített teherautó, amit apukája csinált a gyárban az inasokkal. Egy zseblámpaelemet szereltek a platójára, a fülke tetejére meg egy izzót, így a sötét szobában is játszhattak vele.  Daninak pont ugyanilyen volt, csak azt zöld szigetelőszalaggal jelölték meg. Apukája mindenhez értett, nála ügyesebb ember nincs is a világon! Meg erős is. Föl tudja emelni mindkettőjüket, amikor játszanak. Igaz, hogy sokszor mégis lebirkózza aput. Akkor ő még apunál is erősebb? A forgót viszont ő alkotta, ezért kétség sem fér hozzá, hogy az a legeslegjobb!

Egy csapat tanuló lépett ki az iskolából, az alsósok egy része. A fölsősök az új épület, a Vedres utca felől jártak. Kíváncsian leste, hogy köztük van-e Dani. Szőke dróthaja kitűnt a többiek közül. Hopp, az a fiú, ő lesz az! Arcán széles mosollyal elindult felé. Ja, nem, ő a Józsika, a 3. C-ből. Nagyon hasonlít a fejük búbja. Józsikát nem szerette, a folyosón sokszor bántotta a gyerekeket, őt is. Ezért most visszahúzódott a töltés mellé. A hátitáska kezdte húzni a vállát. Eszébe jutott, hogy nem lesz jó, ha sokáig ácsorog itt, mert a tanító néni azt mondta, hogy amint kiengedi őket az utolsó óráról, azonnal induljanak haza. – Ha nem mentek haza, elveszem a forgótokat. – De hát neki meg kell várnia a testvérét. Ezt Péternek is mondta, aki már az óvodában is barátja volt, és ő már biztosan haza is ért. Neki még a zebrán sem kell átmennie, rögtön az iskola melletti tízemeletesben lakik a harmadikon. Pont olyan lakásuk van, mint az övék. Nagyszoba, erkélyes szoba, kisszoba. Konyha a bejárati ajtóval szemben, az előszoba végén. Fürdőszoba, WC még a konyha előtt a linóleumos előszobából nyílik.

Péter szélforgója is szép lett, de az övének nincs párja! Ismét mozgatni kezdte maga előtt, hogy forogjon az a csodálatos citromsárga papír. Aztán maga elé tartotta, nagy levegőt vett és belefújt, bele, a lapátok közé. Most olyan gyorsan pörgött, mint eddig még egyszer sem.

A testvére még mindig nem jött. Kicsit arrébb sétált, oda, ahol azt az új lépcsőt készítették, amely az Alsó Kikötő Sorra vezetett. Két pillangó kergette egymást az építési törmelékből kinőtt gyomnövények között. Megszólította őket, nekik is megmutatta a forgóját, de a lepkéket nem érdekelte. Egy kicsit még nézte őket, majd visszabandukolt a kapu elé, mert abban egyeztek meg, hogy ott fogja megvárni a testvérét. Anyukája mondta, hogy szót kell fogadni.

Ekkor megint nyílt a kapu. A tanító néni lépett ki rajta.

Zolika hirtelen mozdulattal a háta mögé rejtette a forgót, de érezte, hogy ennek semmi jelentősége.

– Apa! Mi van veled? – rántott egyet a kisfiú apja kezén. – Légy szíves vegyél nekem egyet! Mást nem is kérek, csak ezt az egyet szeretném!

– Kettőt kérek! Két citromsárgát – szólt az árushoz.

Egyiket fia kezébe adta, másikat maga elé tartotta, nagy levegőt vett és belefújt,  bele, a lapátok közé.