Korán elindult, még alig világosodott, hűvös is volt. Azt akarta, hogy teljesen átitassa a táj, a környezet hangulata. Csak egy hátizsák volt nála, meg egy kötél. Nem autóval ment a ceredi út felől, hanem gyalog a faluból. Egy darabig a Bárna patak mentén, majd meredeken fel a hegyre a kijelölt turistaútvonalon. Ezen kijutott a nagy tisztásra, melynek szélén azok a szép fák nyújtóznak az ég felé. Két-három kilométert tehetett meg. Legalább a fele még hátra volt. Megállt pihenni, kortyolt egyet a kulacsból, melyet előzőleg megtöltött az egyik forrásnál. Párás volt a levegő, így nem látta a szemközti dombon a kálváriát és a haranglábat, viszont a fák lombjainak színe lenyűgözte. Október közepe felé volt a legszebb színorgia, de most, november elején se kutya, bár a levelek javarésze már a talajon hevert. Dzsekije ujjával megtörölte száját – mert a hajnali szél az kifújja ám, (a párnát is kihúzza az ember feje alól), aztán nem győzi kenegetni szőlőzsírral -, majd elindult az egykori, mára már a felvonójától megfosztott sípálya felé és azon keresztül jutott ide, a hasadékhoz. Feleségét még mindig nem hívta föl, biztosan küzd a városi forgalommal.

Az ismertető tábla ott állt a szokott helyén és mindenkit biztosított róla, hogy itt ugyan semmiféle mesebeli lény nem élt sohasem, Petőfi sem járt erre – sem más híres ember –, egyszerűen csak a szénbányászat hatására alakult ki ez a hely.

„Az alábányászás hatására megindult süllyedés kettéválasztotta a sziklafalat, majd a leváló rész gravitációsan tovább csúszott lefelé, egyre szélesebbre nyitva a hasadékot. A bazalt irányított szövetű, amely a hólyagocskák rendezettségében nyilvánul meg. Ez a szerkezet meredek dőlésű bazalttelérre utal.”

Pedig legendára szükség van – ezt a múlt héten, az óraátállítás napján, amikor napfelkeltét nézett néhány falubelivel, többen is egyhangúlag megállapították. Mi az, hogy Kiskőnek is van legendája, Salgó váránál Petőfi is járt, satöbbi, satöbbi.

Akkor döntött úgy, hogy ő majd gyárt egy legendát. Talán épp egy sárkány lakott itt valaha, aki minden évben egy szűzlányt követelt a falu elöljáróitól, hogy megvédje őket minden rossztól, éhínségtől, töröktől. Lehet, hogy ez a sárkány hozta létre tüzes leheletével a bazaltorgonákat is. Lehet, hogy egyszer nem kapta meg a lánykát és utána mészárolta le a falu népét a török sereg. Ki tudja? Alaposan tanulmányozni szerette volna a terepet, hogy minél „hitelesebb” legyen a mese. Ezért volt most itt.

Világéletében egy alföldi nagyvárosban élt, tetszett neki az itteni közösség, a hegyvidék. Mindenki barátságos volt, hamar befogadták őket is. Feleségével bő egy éve vették meg a házat a falu végén. Valami házsártos vénemberé volt korábban, aki mindenkivel haragban állt, és aki furcsa körülmények között halt meg.

Tanár lévén több szabadsága van, mint feleségének, így most az őszi szünetet is egyedül tölti itt. Egyelőre maradnak a nagyvárosban, nyugdíjas korukra – jelen állás szerint bő tíz év – ki akarják hozni a maximumot a régi vályogházból. A gyerekek lassan kirepülnek a családi fészekből, ezért az asszonnyal nyugodtan ideköltözhetnek. 

A kötelet odaerősítette egy vastagtörzsű fához, leellenőrizte, biztonságosnak találta. Legalább 15 méter mélynek gondolta a nyílást, ennek megfelelően hozott otthonról egy 20 méteres darabot, amit a melléképület felújításánál használt. Nem éppen hegymászó kötél, de ha elbírta azt a rengeteg vödröt, akácgerendát meg egyebet, az ő 80 kilóját is elbírja.

El is bírta volna, ha az a csomó ki nem oldódik. Már majdnem leért az egyre szűkülő kürtőben a töredezett sziklákra, mikor a derekára tekert kötéllel együtt hirtelen megindult lefelé. Nem zuhant a nyílás aljáig, mert két kiálló szikla megfogta a mellkasánál. Hátizsákja felcsúszott, pántjai nagyot rántottak a hónalján. Kezei fölfelé álltak, tudta őket mozgatni, csak épp nem tudott benyúlni a zsebébe a telefonjáért. Telefon nélkül nem mozdult ki otthonról, éppen azért, mert ilyen helyen sosem lehet tudni, hogy mikor kell segítséget kérni. Egyébként is szükség volt rá, hogy fényképeket készíthessen.

Túl az első ijedtségen átgondolta a helyzetét. Lábát érzi, keze mozog. Levegőt viszont nehezen kap. Szorítják a kövek. Eszébe jutott, mikor kisebbik fiát a vázra szerelt gyerekülésben vitte a bringán, a 3 év körüli gyerkőc lábát a szél az első kerék küllői közé fújta. Legalábbis Gabika ezt állította. Dehogy haragudott rá! Pedig nagyot estek. Ahogy átfordultak az első keréken, védte testével, biztosan eltört egy-két bordája. Akkoriban vette ilyen nehezen a levegőt, mint most. A kicsinek az ijedtségen kívül más baja nem lett.

A legnagyobb baj, hogy a kötél másik vége, aminek a fa törzsén kellene lenni, most valahol alatta fityeg.

Teltek az órák, nem jutott közelebb a szabaduláshoz. Egyre jobban kétségbe esett. Kezdett szomjazni, de a hideg rosszabb volt. Az alacsonyan járó Nap nem sütött be börtönébe. Sehol egy turista, sőt, mintha még a madarak is elkerülnék ezt a helyet. Egy-egy morajláson kívül csak a szélfútta, lehulló levelek zizegését hallotta. Időnként egy elhaló, levegő nélküli segélykiáltást szabadjára engedett. Egyre fáradt, zsibbadtak a karjai. Már csak a csodában bízhatott.

Ám a csoda nem jött. A Nap már majdnem lement, mikor az ébrenlét és az álom mezsgyéjén még hallotta azt a furcsa morajlást. Alulról jött. És esküdni mert volna, hogy kénszag szivárog az alatta nyíló barlang szűk nyílásán keresztül, némi sárgás fény kíséretében.