Műtétre készültem. Marcival a főorvossal, akivel gyerekkorunk óta ismertük egymást, napokkal előtte egyeztettünk egy konzultációról.

Remegő lábakkal mentem végig a kórház folyosóján, évek óta nem láttam a férfit, akibe óvodás korom óta plátóian szerelmes vagyok.

Az érzelem akkor kezdődött iránta, amikor anyukám először hagyott ott az óvodában. Mint minden kisgyerek, nagyon sírtam. Szép hosszú hajam volt és igazán tündéri kislány lehettem volna, ha nem folyt volna taknyom-nyálam egybe a könnyeimmel.

És akkor odajött egy fekete hajú kisfiú, odadugta a fejét a fejemhez, fogatlanul rám mosolygott, majd azt mondta.

-Ne sírj, hamarosan jönnek értünk az anyukáink és akkor hazavisznek minket.

És onnantól kezdve nem volt megállás, egymás kezét fogva sétáltunk a homokozó körül. A mászókáról kiabálta mindig le nekem, hogy én leszek a felesége.

Azt hiszem első látásra szerelem volt, mely egész életemre megpecsételte a vonzódásomat irányába…

De most a folyosón ültem, a recepción már lejelentkeztem és vártam, hogy lejöjjön hozzám.

Amint felhívták, hogy elmondják neki ott vagyok, azt mondta két percen belül érkezni fog.

Nagyon kicsíptem magam, hiszen azzal a férfivel találkozom, akit egész életemben tiszteltem és szerettem…

Kicsapódott az ajtó, rám pillantott, majd elment mellettem. Megnézte a velem szemben ülő hölgyet, visszafordult hozzám és felvillantotta 32 fogat mutató mosolyát.

-Te vagy az? -szólított meg, miután felismert. Csak bólintani tudtam, annyira elvarázsolt, hogy még mindig milyen jóképű, pedig már közeledünk az 50-hez.

Gyere velem – hívott én pedig őt csodálva mentem utána a vizsgálóba.

Még mindig ugyanaz a varázs, ami 44 éve lengi körül az ismeretségünket. Bókolt nekem, kedveskedett, megdicsért, hogy milyen csinos vagyok, megnevettetett és szeretett.

Megbeszéltük miképpen tud majd megműteni, végig viccelődve, mosolyogva, nevetve beszélt velem, biztatott és figyelt rám. Ott abban a pillanatban úgy éreztem, hogy egy királynő vagyok a szemében.

Nem voltunk egyedül a vizsgálóban 6 másik orvos döbbenten nézte végig a jelenetet ahogy az osztályvezető főorvos körbe ugrál egy számukra ismeretlen hölgyet… Valószínűleg sosem látták még őt ilyen rajongással beszélni senkivel…

Kikísért a folyosóra, többször elém állt, mindent tudni akart arról az időről, amióta nem látott, a betegségemről és a családomról is.

Évtizedek óta a családomról faggat, már sokszor meg akartam kérdezni, hogy a Büszkeség és Balítéleten nőtt-e fel, mert abban van mindig, hogy Marc Darcy Elizabeth Benettet a család hogylétéről faggatja.

Elmondtam neki, hogy számomra nem olyan jó téma ez már, mert a szüleim meghaltak a családom többi része pedig a betegségem alatt leszerepelt, hiszen akkor hagytak magamra, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rájuk, hiszen többször majdnem meghaltam. Megrendítette ez az információ.

Azt hiszem végre megértette… De, hogy elvegyem a fájdalmas történetem élét, megjegyeztem, hogy tudtommal jól vannak, de ha változás állna be, akkor ő lesz az első, akit értesítek

Tovább mentünk, bátortalanul átkaroltam a derekát és ő pillanatokkal később viszonozta. 

A lejárati lépcsőnél újra elém állt éreztem tartóztat, hogy maradjak még…

Beszélgettünk kicsit a betegségemről, az életemről, de nekem elterelte a figyelmemet az, hogy mekkora pocakot növesztett az utóbbi időben.

Elég vicces jelenet lehetett, ahogy dőltem jobbra-majd balra, mint egy marionett bábú, hogy közelebbről szemrevételezzem a szeretett férfi hasát…

És akkor kiböktem… – Marci, neked mikor sikerült ekkora pocakot növesztened?

-Na jól van – mondta és otthagyott a folyosón sértődötten, én pedig csak álltam és néztem utána döbbenten.

Eljött műtét napja, korábban érkeztem fel a betegszállítóval, épp várakoztam az ambulancia előtt, amikor lejött. 

Nagyon sokan voltak az ambulancián, rendesen tolongtak a betegek, de mivel magas átnézett mindenki felett, azonnal kiszúrt engem a tömegből és odasietett hozzám.

Körbevezetett előre vetetett a bejelentkezésnél, megmutatta, hogy hol a lift, amivel felmehetek. Amint felértem a lifttel, nyílt az ajtó és ott várt mosolyogva. Bevitt a nővérekhez és kérte, hogy intézzék a műtéthez a betegfelvételt.

Még két műtét volt előttem, az egyiket ő végezte, majd feljött vizitelni és megállt előttem szomorú tekintettel.

Miért vagy így lekonyulva? – kérdeztem.

Mert már műteni szeretnélek, de foglalt a műtő. -mondta. Majd levizitelt, végig szemmel tartott, amíg fent volt és mosolygott rám.

Egy óra múlva érkezett a műtőssegéd értem. A főorvos úr vár, elkísérlek a műtétre…

Levezetett az öltözőbe a betegszállító, segített átöltözni, közben a főorvos, az én nagy szerelmem is bekukkantott mosolyogva, ellenőrizni, hogy kész vagyok-e már.

Felfeküdtem a műtőben az asztalra, és a Marci másfél órán keresztül szépítette azt a lyukat, amit a gégemetszés alatt csináltak nekem.

Nem engedte, hogy letakarják az arcom így a másik orvos szemüvegében figyeltem a folyamatot, hogy milyen szép munkát végez.

A műtét után otthagyott engem, azt mondta kísérjenek fel a másodikra és jöhet értem a betegszállító… Már nem találkoztunk. Ez azért egy kicsit fájdalmasan is érintett.

Másnap felhívtam a kórházban, hogy nem adott ambuláns lapot. Nagyon csúnyán válaszolt.

Azt mondta, ő nem ér rá erre…

Megsértődtem, de engem pont nem arról ismernek, hogy ha megsértődőm befognám a számat. Írtam neki Messengeren. 

Megírtam, hogy elfelejtette, hogy kivel beszél. Azzal a nővel, akit óvodás kora óta ismer és szeret, akivel a napköziben 4 évig ült szemben, mert olyan szerelmes volt. Azt a nőt bántotta meg, akit 4 évtizede bámul tátott szájjal és akitől 20 éves korunkban randit kért, de elutasítottam, mert akkoriban együtt éltem valakivel…

Azt hiszem elgondolkodott rajta, mert mindjárt egy egészen más hangvételű üzenetet küldött nekem, megtudakolta mennyire fáj a nyakam és intézkedett fájdalomcsillapítóról.

Két hét múlva mentem varratszedésre. Bejelentkeztem az ablaknál, majd mondtam a hölgynek, hogy hívja föl a főorvost, mondja meg, hogy megérkeztem.

A hölgy vitatkozni kezdett velem, hogy nem hívja fel, várjak a soromra, majd egy perc után közölte, ha annyira fontos, hogy tudjon rólam, a főorvos ott áll mögöttem.

Hogy mi? – kérdeztem vissza.

Ott áll magam mögött – jött a válasz.

Megpördültem és szemben álltam a mosolygó szempár gazdájával, aki azonnal megfogta a két vállam és nem engedett el. Elkísért egy üres székhez, mondta, hogy felviszi egy betegét és jön is le hozzám.

És percek alatt így is lett, jött vitt be varratszedésre, simogatott, ölelgetett és szeretgetett.

Azalatt a 20 perc alatt, amíg a kórházban tartózkodtam, egyetlen pillanatra sem engedett el. Mindenki előtt vállalta, hogy szeret, simogatott, ölelgetett, minden lehetőséget kihasznált, hogy megérintsen.

És mikor már épp távozni készültem, akkor is utánam nyúlt, hogy megsimítsa a bal karom.

Ahogy visszaléptem, hogy átöleljem, tudtam, hogy én ezt a férfit amíg élek teljes szívemből szeretni fogom, még akkor is, ha a sors esetleg örökre nem engedi, hogy beteljesüljön.

Azért őszintén hiszek benne, hogy így, hogy már mindketten öregszünk, át tudjuk értékelni azt, hogy milyen fontos számunkra a másik és az élet még tartogat nekünk meglepetéseket és boldogságot együtt.