Mi sem természetesebb, mint hogy városi ember falura vágyik, így hát vettem is egy tündéri mézeskalács-házikót Cegléden. Gyönyörű, kis város kertvárosában található, régen orosz tiszti házak voltak itt.

Cegléden első ott töltött napom óta fejkendős, otthonkás szomszédasszonyaim jótékony pártfogása övezett. Azt hiszem, ezt kora tavaszi baklövésemmel, a fűnyírásommal érdemeltem ki. 

Mivel én is vidéken nőttem föl, amennyiben Budakalászt annak lehet nevezni, gondoltam, magam művelem nem kisméretű kertemet. Így néhány hónappal a megérkezésem után úgy döntöttem, füvet fogok nyírni.

A fűnyírás úgy kezdődik, hogy az ember elhatározza magát, hogy a térdig érő fűtől megszabadul. Lehet, közrejátszik bíztatásként némi parlagfű rendelet is, majd nekidurálja magát és a fűnyírót is és nekivág a területnek. Csak mikor már térdig ér a fű, egyre nehezebben áll neki az ember, de nincs más lehetőség, egy idő után muszáj.

Szóval összeszereltem némi mennyiségű hosszabbítót – mert kicsit nagyobb a telek egy zsebkendőnél -, és csak két 10 méteres volt. Helybeli szomszédasszonyaim pedig, útban a hobby felé, letámaszkodtak a vállukon vitt kiskapára, és barátságosan figyelték, mit művelek. Az volt az érdekes, hogy egyre többen lettek. 

Egyik kezemben a hosszabbítóval, másikban a fűnyíróval igyekeztem elhinteni érdeklődő hallgatóságom előtt a modern kertművelés alapjait, amit csillogó szemmel hallgattak.

Irén, a harmadik szomszéd megszánt:

– Ne hívjuk át az Attilát? Neki motoros kaszája van.

Sértetten utasítottam vissza és mentem egymás után előre a gaz között.

Eközben megismerkedtem a falu összes asszonyával: a messzebb lakók is hajlandók voltak húszpercnyi kerülőre azért, hogy ne csak szóbeszédből ismerjék, hanem élőben is lássák a szemüveges városi asszonyt, aki magas sarkúban, rövid nadrágban füvet nyír. 

Afféle helyi nevezetességgé léptem elő, etettek-itattak, kaptam házi sütésű pitét, bodzaszörpöt, törkölypálinkát, és naponta többször is kikérdeztek, hogyan is tervezem azt a kertet. 

Miközben egyre jobb barátnők lettünk, fogamat összeszorítva bizonygattam: láttok ti még csodát!

Láttak is. Két hétre el kellett utaznom és mire visszaértem, nagyobb fű fogadott, mint előtte – benőve az utat is, amit azért vágtam, hogy a szomszédasszonyom, Joli könnyebben elérhető legyen. 

Átszaladtam Irénhez, nála láttam ugyanis egy nyeles nagyítót. Irén, zsebébe rejtve a kívánt eszközt, még a tésztagyúrást is abbahagyta, gyanús sietséggel indult velem a tetthelyre, majd szemrevételezve, amint négykézláb kutatok az ösvény után, amit olyan szépen rendbe tettem.

– Hát, olyat öregapám se látott, hogy öreganyám nagyítóval keresgesse az utat a fűben! Pedig az is pápaszemes volt szegény, isten nyugosztalja.

Mindenesetre, azóta Attila – a motoros kaszás pasas – kérdezés nélkül levágja nálam a füvet.