A távolban ismét feldübörögtek az ágyúk. Mindenkivel tudatván azt, hogy a háború az év utolsó napján is folytatódni fog.

A kisfiú és az édesanyja kenyérért álltak sorba a sarki pékség előtt. A sor hosszú volt, de már reggel 4 óra óta itt várakoztak, s ezért ők voltak az elejétől számított huszadikak. De mögöttük már 600-an toporogtak a hidegben. A sor olyan hosszú volt, hogy kiért a pékség melletti térre is.

Már majdnem világos volt, s ez a kisfiúnak nem tetszett. A várakozó emberek a téren, nagyon jó célpontot nyújtottak. Eddigi tapasztalataiból tudta, hogy a felderítő drónok világosban többen vannak, s némelyikük kézigránátokat dobál az utcai járókelőkre. A laptop méretű drónok beszálltak a fák alá is, alig lehetett észrevenni őket. Elektromos motorjuk szinte hangtalan, gyorsak, mint a villám. S a ledobott gránát rengeteg repeszt szór szét, véres sérüléseket okozva.

A kisfiú csak 12 éves volt, de sokat látott a háború utóbbi két évében. 

Ekkor megállt egy terepjáró a pékség előtt. 4 fegyveres férfi szállt ki belőle, automata karabélyukat a hátukon keresztbe vetették.

De civil ruhát viseltek, szalag nem volt a karjukon,  vagyis nem voltak sem katonák, sem milicisták. 

Három férfi beállt a pékség előtt várakozó sor elé, a negyedik pedig erőteljesen zörgetett a pékség ajtaján.

– Hétkor nyitunk! – kiabált ki az egyik péksegéd.

(6 óra 50. volt.) 

– Gyere ki! – kiáltotta a fegyveres. 

A péksegéd dühösen nyitotta az ajtót, de mikor meglátta a fegyvereket, lecsillapodott.

– Hány cipót sütöttetek az éjjel? – kérdezte a fegyveres. 

– Ezret – hangzott a válasz. 

– Helyes – mondta a fegyveres. – 

Ebből most 600-at azonnal a kosarakba raktok

– Nem tudunk annyit – válaszolta a péksegéd. – Több, mint 600-an várnak itt. Mindenkinek csak egy cipó jár.

– Az engem nem érdekel – emelte fel hangját a fegyveres. – Nekünk 600 kell, s már itt sem vagyunk. Kifizetjük.

– Van valami probléma? – jött előre a pék. – Arca izzadt volt, sapkáján lisztpor.

– Van bizony! A segéded nem akar minket kiszolgálni.

– Öt perc múlva nyitunk – felelte a pék. – Aztán vihetitek a cipótokat.

– De ők 600-at akarnak – vetette közbe a segéd. 

– Hányan vagytok? – kérdezte a pék.

– Négyen – felelte a fegyveres. – De visszük bajtársainknak.

– Akkor csak 4-et kaptok. Mi civil ellátók vagyunk, a polgári lakosságnak – mondta tagoltan a pék. – A katonák és a milicisták ellátását a hadsereg biztosítja. Menjetek a raktárba. 

Ekkor a fegyveres kurjantott egyet, s mind a 4 karabély súlyba került, csövük a pékekre szegeződött.

Közben a sorban állók is zúgolódni kezdtek. Hallották, hogy el akarják venni a kenyerüket.

– Nem katonák ezek – monda hangosan egy idős úr. – Még csak nem is milicisták. Hanem kereskedők. Eladják a cipóinkat máshol, dupla áron.

„Eladják máshol dupla áron! Eladják máshol dupla áron!” – visszhangozták az emberek a sorban, mely felbomlott, s körbe állták a fegyvereseket.

Már nem igazán féltek tőlük.

Ekkor néhány erőteljes dörrenés után, az égen hirtelen tűzvirágok nyíltak

– Mi ez? Tüzijáték? – ujjongtak a gyerekek.

De a tűzvirágokból lángoló darabok szakadtak le, s fehér csíkot húzva száguldottak a föld felé.

Vad varjúkárogás hallatszott. 

– Égnek a madarak! – kiáltotta a kisfiú. – Égnek a madarak! Fedezékbe mindenki!

– Mi az, mi az? – Kiáltoztak az emberek. A sor teljesen feloszlott. Az égre meregették a szemüket. Nem értették mit látnak. Még mindig azt hiték tüzijáték.

Az öregember is felpillantott

– Fehér foszfor! – üvöltötte. – Foszforbombák! Fedett helyre fusson, kinek kedves az élete.

Vad pánik tört ki. Sikoltoztak az emberek.

– Befelé, befelé! – kiáltotta a pék a sor elején állóknak. A kisfiú és az édesanyja, huszadmagával beszaladt a pékségbe.

A kenyérkereskedők pedig hátukra dobták fegyvereiket. Bevágódtak a terepjáróba. Éppen indított a sofőr, amikor tucatnyi fehéren sistergő foszforszilánk hullott az autóra. Azonnal felrobbant.

A kisfiúnak, ahogyan ezt látta, hullottak a könnyei. A Pokol végleg elérkezett ma a földre.