Hajdanán ismertem egy korosodó, karcos tekintetű, hajlott férfiút – igaz csak látásból, szóba sosem elegyedtünk –, aki szinte minden nap elindult látszólagosan teljesen céltalanul a maga kis sétájára. Legyen az tavasz, nyár, ősz… talán csak a tél és az eső volt kivétel. A csalán szegélyezte kitaposott ösvényen egymagában járt, kempingszékével egy magas drótkerítés mögé telepedett; azon a helyen a kavicsos talaj a sok használattól már alaposan besüppedt. Onnan figyelte a Játékot. Ez éppoly tradíció volt nála, minthogy elővette dohányát, cigarettát sodort, és rágyújtott. Az előtte fekvő tükörsimának épp nem mondható, a város szélén megbúvó futballpályán a gyep a sárgától a harsány zöldig minden színárnyalatot felölelt. Sóváron leste a játékosokat és a körülöttük tébláboló, mozgásra buzdító edzőt. Utóbbi kifakult mackójában, hamisan nyöszörgő sípjelekkel vezényelte a kerület ificsapatát. A távolban ücsörgő, szemüveges, őszbe hajló úr csendben, mozdulatlanul ingatta fejét, szeme általában nem is a labdát követte, olykor-olykor felhorkant egy-egy alakítás láttán, egy-egy botorkáló hang hallatán. Időnként mélyet sóhajtott, mintha emlékezne. Számtalanszor állított meg mögötte a kíváncsiság, minduntalan késztetést éreztem arra, hogy megszólítsam, hogy részt vegyek merengéseiben, szerettem volna belebeszélni gondolataiba; bárcsak kért volna tőlem némi támaszt, ami még nem zavarja köreit, engem viszont a fellegekbe emelne. Ehelyett csupán tanácstalanul tűnődve mocorogtam, egyik lábamról a másikra állva. Félő volt, ha megszólalok, csak méltatlanul bánnék vele…   

Aztán minden előre sejthető kázus és a sors jelzése nélkül, jó tíz éve eltűnt a magányos Néző szakállastul, szemüvegestül, szintúgy sok-sok minden más a környékről: az ősi tapasztott falú vályogházak helyén egyhangú panellakások nőttek, a lovas kocsikból zajos autócsodák váltak, a keménykalap baseball-sapkává szelídült. A szóbeszédet a csapat egyik tagja erősítette meg: a focimániás urat egy gyógyíthatatlannak mondott betegség támadta meg, épp valamelyik távoli szanatórium vendégségét élvezte… 

Ma aztán úgyszólván véletlenül tévedek arra a régi helyre, oda az elfelejtődött pálya mögé. Ujjongva látom, hogy még mindig pattog a bőrlabda, bár az edző hangos szavak, félreérthetetlen szitkozódások helyett már inkább cimborál a csapat legtöbb tagjával. Hunyorogva nézem, amint a nap tüzelte ösvény látóhatárán egy alak poroszkál. Apró pont még csupán, imbolyogva közeledik, széles íveket kanyarít az út porába, lassan válik felismerhetővé. Mint egy fantom lépked az ismerős öregúr, reszkető kezében elnyűtt kempingszék, némán helyezi azt a sűrű homokba, rám se hederít. Mintha mi sem történt volna. Ugyan arcvonásai markánsabbak, tekintete szegletesebb, járása még hajlottabb lett, mint akit megviseltek az elmúlt évek, mégsem tűnik nekem elveszettnek, pillantásában ott lobog az ölelgető láng. Immár méltóságteljesen himbálódzik székén, néha szinte beesik a szolid töltésről a pályát övező korlát elé. Most tényleg szeretném, ha megnyílna előttem minden titka, tőle igényelném hallani a múltját, ám fecsegés helyett magába mélyed, zsebéből szivar surran, gyufáért kutat hiába, dühösen maga mögé hajítja a barna rudat, vele repül szemüvege is. A múltnak adósa hát, de a jelennek, a jövőnek ne legyen az soha. Kivárja, míg az emlékezés lassan békévé oldja azt. Az agg férfi láthatóan nem kíván eljutni abba az elhasznált állapotba, amikor az élet már nem ad, hanem elvesz. 

Közben lent kiürül a pálya, a távoli erdő illatát hordozza a szél. Azonban ahogy az öreg sem moccan, én sem. A földön felfedezem a szemüvegét, önkéntelenül is a szemem elé emelem, mindössze néhány méterre lehet vele ellátni! Meglepetten helyezem az ölébe, úgy tesz, mint aki nem érzékeli, ráérősen nyitja a száját: 

– Újra itthon! – dünnyögi megkönnyebbült szívvel, ugyanakkor a kiszáradt fűcsomókat rugdosva rosszalló pillantásokat intéz a sportpálya felé: – Jaj, csak ez az Albert gyerek ne rakná annyit csípőre a kezét.