Egyszer, jó régen már, egy késői vacsora után Jenő tüzet rakott az udvaron. 

Napok óta gyűjtögettük hozzá a fát. 

Előző héten nagy vihar támadt a tónál, az utcánkban szerteszét letört ágak hevertek, jobbára kitolva az árokpartra, melyeket Jenő és Gergőke módszeresen begyűjtöttek, a napon úgy-ahogy megszárítottak, majd szép akkurátusan felkupacoltak. 

Kihoztam a pokrócokat a székekre, és leültünk a tűz mellé, miután elszállt már a füstje meg lelohadt a lángja.

A parázsló hasábok ontani kezdték a meleget.

Közelebb húzódtunk, a vállunkra terítettük a plédeket, mégis csak jólesett a hátunknak is egy kis melegség. 

Gergőke előbb az én ölemből bámulta ezt a szemet babonázó és fogva tartó, a legkisebb légmozgásra is színeváltó izzó spektrumot, a meg-megreccsenő és lassan magába roskadó, egyre csak feketedő máglyarakást. 

Később átmászott Jenő ölébe, aki bebugyolálta őt és egy pillanatra – talán – átnézet rám, a gyerek fejét a mellére vonta, és lassú, nyugtató mozdulatokkal, simogatni kezdte a hátát.

Felhúztam a lábaimat a székre, átkaroltam őket, előrehajoltam és a zsarátnokokat kezdtem fixírozni.

Kipécéztem magamnak egy már alig parázsló, valaha volt kis ágat, mely a szeszélyes fuvallatok nógatására időn-ként fel-felgyulladt. 

De egyre erőtlenebbül és egyre ritkábban tette, ahogy ült el a szél. 

Aztán kis füstcsíkot kezdett kibocsátani magából, megszürkült, majd maga is feketedni kezdett. 

Jól rajta tartottam a szememet és erősen bűvölni kezdtem. 

“Ha még egyszer, csak egyetlen egyszer fellobban, követni fogom a példáját” – szuggeráltam magamnak. 

“Ó, egy kis szellő, egy gyenge kis szellőcske … Gyere már!” – fogtam könyörgőre a dolgot; fejemet felemelve és tekergetve, de immár csukott szemmel, próbáltam volna meg egy kis légáramlatot érzékelni az arcommal. 

De nem, semmi. 

Visszahajoltam, kinyitottam a szemem és megkíséreltem kikeresni az időközben még sötétebbre váltott kupacból az én kis zsarátnokomat. 

Egyre bizonytalanabbul, egyre reményvesztettebben füstölgött, egyre hosszabb kihagyásokkal engedte ki magából a füstpamacsokat.

Letoltam magamról a pokrócot, kinyújtózkodtam és álltam volna fel, amikor, mint egy finom  kis cirógatás, egyhe légáramot éreztem a meztelen karjaimon. 

Beleborzongtam. 

Visszahuppantam a székembe, aztán gyorsan előre-hajoltam és az egykor volt máglyát kezdtem mohón pász-tázni.

Nem hogy izzott, egyenesen lobogott az én kis ágacskám; vidáman és kihívóan, majd lángját átadta a szomszédos, jóval méretesebb, már félig elhamvadt hasáboknak is. 

Hatalmas, fura megnyugvás ereszkedett rám hirtelen, talán még egy mosolyt is elfojtottam magamban, és nagy óvatosan Jenőre pillantottam a feltámadt világosságban. 

Becsukott szemmel, félig tátott szájjal szunyókált. Gergőke is elaludt a karjaiban, a fel-fellobbanó lángok fénye ott játszadozott a kis arcán.