Spiró György korszakos nagyregényei és kiváló színdarabjai mellett időről-időre visszatér a - szavai szerint - legnehezebb műfajhoz, a novellához, amely az épphogy művészete, a szinte aligé. Spiró elbeszélései sűrű szövegek, tökéletességük tömörségükből, szerkezeti pontosságukból is fakad. Kisepikai mesterdarabok, amelyekben éppen annyi információt közöl, mint amennyit elhallgat. A lényeget formálja. Közben azonban az önéletrajzi háttér, a visszafogottsága révén hatványozottan erős személyes jelenlét, ahogyan Spiró egyszerre elbeszélője és szereplője is egy-egy történetnek, regényszerűvé is tágítja a novellák nagy műgonddal kompozícióba illesztett együttesét. Fogantatása pillanatától követhetjük nyomon hősünk életét: felfedezéseit, találkozásait, tapasztalatait, gyászait.A jó novella Spiró szerint csapjon fejbe, amikor olvasom, aztán maradjon meg bennem, és ne tudjak szabadulni tőle. Lássam a képet - lássa tehát az író is, amikor leírja -, és borzongasson meg, ha ismét és újra felmerül.Látjuk a képet. Fejbe csap minket. Végzetes. Velünk marad.
