Parányi hangyák vonulnak morzsát cipelve szalagnyi ösvényen. Föléjük hajolva csakhamar emberfeletti terheket görgető óriásokat látunk; népvándorlást és gomolygó történelmet előttünk kiteregetve. Pedig mi sem történt, csak szemünk állítódott át a hangyák mértékére. Ha félálomban heverünk mozdulatlanul, megindulnak körülöttünk a magatehetetlen tárgyak. "A pohár gyors fényeket irkál a falra", "hármat jobbra lépeget az asztalon, hármat meg balra lép a lassan ébredő virágcserép..." Olyan csend van bennünk, hogy megneszeljük a dolgok néma életét. A szerelem sem az, aminek mondani szoktuk. Töredékesebb és végtelenebb egyben. Radnóti szavainak szárnysuhogása alig súrolja röptében a szerelem bokrát, de érezni lehet a pihe és a gally röpke érintkezésén a bokor mélyébe rejtett fészek melegét és a tovaszállás magányos mámorát is. Mert a szerelem több a vágynál és kevesebb a teljesülésnél. (Lesznai Anna)
