Bob Dylan nemcsak egy korszak ikonja, hanem ismeretterjesztő, túlélő, és az ellenkultúra spirális mozgásának valóságos lakmuszpapírja egy személyben. Története igazi próba: megmutatja, mi minden történhetett, hányféle visszatérő helyzet állt a talpáról a fejére újra és újra, miközben a könnyűzene - ez az elvben örökké fiatal és amorf képződmény - lassan maga is matuzsálemi korba lépett. Bob Dylan az önéletrajzában hol szellemesen, hol költőien mesél pályafutásának kezdeteiről. Milyen volt, amikor a hatvanas évek elején megérkezett New Yorkba, amely a lehetőségek városa volt akkor: hajnalig tartó bulik, a világirodalomra való rácsodálkozás, a múló szerelmek és az életre szóló barátságok születésének színhelye. Megismerjük a könyvből a páratlan karrier első lépéseit, s egyben a művész gondolatainak alakulását - Dylan különleges kifejezőerővel és a dalaira is olyannyira jellemző sajátos ritmusban mesél az emberekről és a helyekről, amelyek formálták őt: előadóként, dalszerzőként, költőként, emberként. Nem egyszerű önéletrajzi írás ez a könyv, hanem egy - ma már Nobel-díjas - író remeklése. ?Joan Baez írt rólam egy protest dalt, amely rengetegszer ment a rádióban; arra ösztökélt benne, hogy álljak ki, nézzek szembe a feladattal, vezessem a tömegeket - legyek hadvezér, a keresztes hadak főparancsnoka. A dal úgy zúdult rám a rádióból, mint egy közérdekű közlemény. A sajtó sem adta fel. Néhanap kénytelen voltam kimozdulni, és adni egy-egy interjút, hogy rám ne törjék az ajtót. A kérdéseik általában így kezdődtek: - Beszélhetünk majd napi eseményekről is? - Hát persze, például miről? - A riporterek bombáztak a kérdéseikkel, én meg újra meg újra elmondtam nekik, hogy nem vagyok senkinek és semminek a szószólója, csak zenész vagyok. Erre úgy néztek a szemembe, mintha a whisky vagy a több marék amfetamin nyomait keresnék. Fogalmam sem volt, mi jár a fejükben. Később utcára került egy cikk ezzel a címmel: A szóvivő tagadja, hogy szóvivő. Úgy éreztem magam, mint egy kutyák elé vetett húsdarab.?
