Celler Kiss Tamás második verseskötete arra a hipotézisre épül, hogy a szavaknak is lehet inflációs értékük, és ezt azzal mutatja meg, hogy a szavak jelentésének ingadozását bizonyítja. A versek a családról szólnak és arról, amit a családtagok mondanak egymásnak. Olyan történelmi események hangulatát idézi meg, amelyeket a versbeszélő életkoránál fogva csak történetekből ismerhet. Bizalmatlansággal tölti el mindaz, amit az életében átél, mintha neki is csak elmesélné valaki, ahogyan a délszláv háborút. Költői hangjának lezsersége abból fakad, hogy előre lemond bármilyen eredményről a beszéd sikerességével kapcsolatban. Újra és újra megpróbál ugyanazokról a dolgokról beszélni, aminek köze lehet ahhoz, hogy nehezen tud kijelentéseket tenni a felnövéséről, a szeretteiről, és általában az élet(é)ről. A versek történeteket mesélnek el, miközben az, aki megszólal, fontosabbnak tartja a történetmeséléshez való viszonyt a történeteknél. Annak ellenére, hogy feleslegesnek tartja, elmeséli mindazt, amiben kételkedik. Éles kijelentéseivel nem lehet vitatkozni. (Simon Bettina)
