Stolcz Ádám második kötetét olvasni olyan élmény, mintha egy tűzre dobott laptop memóriájából kimentett filmet próbálnánk megnyitni. Amit látunk, sérült, vibrál, akadozik, mégis újra és újra lenyűgöz. Van egy történet, amibe bepillantunk, egy beszélő, akibe belelátunk: mint az örvény, olyanok, főleg, amikor visszanéznek belénk.Stolcz Ádám második könyve talán nem is verseskötet, de a pokol egyik sajátos szegletének a leírása, ahol muszáj beszélni, mielőtt a csönd átvenné a szót. Ahol az árnyékboksz minden ütése reccsenve fekete márványba talál, és nincsen, egyszerűen csak nincsen vége. Ha néha találunk is összhangot, csak annyit, amennyire a földre ejtett, maréknyi evőeszköz csengése egy pillanatra váratlanul kiadhat egy szűkített kvartot, kis szeptimet. Élesen, tisztán, emlékezetesen.Messziről szólnak ezek a szövegek, bár az, hogy ez a távolság befelé vagy kifelé keresendő-e, az egyértelmű jelek ellenére sem eldönthető. Van, ennyi bizonyos. Egy monológgyűjtő, aki nem szereti a saját hangját. Egy kereső, aki mindig csak a keresést találja meg újra. Egy kivándorló, aki leginkább a saját bőrében idegen.A jelek szerint ilyesmik kellenek egy jó verseskötethez.(Simon Márton)
