Domonkos László még abban a korszakban tanulta a szakmát, amikor az újságíróknak gyakran voltak szépirodalmi ambíciói. Akkor, amikor a szerkesztők még tudták, mi az alany és az állítmány, hová és hány jelzőt érdemes tenni, mi a tárgy, melyek a határozószók, s ezeket a nyelvi-nyelvtani elemeket logikai, racionális és messze nem utolsósorban! esztétikai szempontok szerint kell (!) elrendezni a mondatban, szövegben. Akkor, amikor a hírlapírótól elvárták, hogy legyen érzéke a nyelvhez, tudjon vele bánni, érezze árnyalatait, rétegeit.(
.) Ám a magyar sajtó rendszerváltozás utáni átalakulása után mintha megszaporodott volna azon újságírók száma, akik a szépirodalom felé fordultak. Az ok egyszerű és érthető: a literátus újságírás hanyatlásával terepet, felületet kellett keresniük a bennük munkálkodó késztetéseknek. Domonkos Lászlóval is ez történt. Noha a rendszerváltozás előtt is foglalkoztatta a szépírás, próbálkozott is vele, leküzdhetetlen szükségét annak, hogy szépíróként nyilatkozzon meg, a megváltozott világban kezdte érezni. Korábban is művelte az esszé műfaját, amely egyike a legnehezebbeknek, s amelynek színe-java egyértelműen szépirodalom, távolról sem csupán publicisztika. Domonkos kiváló esszéista volt, s esszéi egyre mívesebbek és irodalmibbak lettek az évek során. Ám azt a bizonyos késztetést, amely ott munkált benne, nem tudták kielégíteni az esszék. Novellákba fogott, s egyre többet és egyre biztosabb kézzel formált. A Domonkos-novella a Domonkos-esszéből sarjad, ezt nem nehéz észrevenni. Nyelvi és gondolati síkon is jól kirajzolódnak azok a sajátosságok, amelyek alátámasztják ezt a megállapítást. Ugyanakkor ahogy telik az idő, ezek az elbeszélések egyre távolodnak az esszéktől, írójuk egyre szabadabban, vagy talán helyesebb volna úgy fogalmazni: mind fölszabadultabban kezeli a történeteit, a figuráit, az eseményeket, a hátteret. Ami megmarad, az az erős gondolati töltet. A Domonkos-novella soha nem öncélú, soha nem csak a sztori, mindig mögé kell nézni, kifejteni belőle a gondolati tartalmat, a
A mondanivalót? Nem, nem ez a jó szó. Eszmeiséget inkább. Világnézetet, világérzetet. Ettől válik igazán izgalmassá Domonkos László novelláit olvasni.
